EGY COACH VALLOMÁSAI

A gyermekágy az az időszak, ami a szülést követi... Röviden, de nem pontosan. Több okból írok most a gyermekágyas időszakról: - mert még én is érintett vagyok, lassan búcsúzom, - mert nagyon kevés figyelmet kap tapasztalatom szerint ez az időszak, - mert sok édesanya magára marad és kétségbeesik, - és mert szerintem ennek nem kellene így lennie. Idén végeztem el Meső gyermekágyas segítő képzését ( erről itt írtam ), és addig én sem mentem nagyon utána annak, hogy mi is ez és mennyi ideig is tart? A legtöbbször azzal a gyermekágyi meghatározással találkoztam, hogy a szülést követő hat hét, amíg az anya fizikai értelemben nagyjából helyreáll, a babával megszokják egymást, és az anya újból képessé válik a napi teendők menedzselésére a baba mellett és feláll az új családi rend. Azaz van egy fizikai, egy lelki és egy rendszeroldala a (kis) gyermekágynak . Van, aki negyedik trimeszterről beszél, azaz a szülést követő három hónapról. És van olyan nézet, a

Otthon pihenünk. A munkahelyen dolgozunk. Ez az a régi felfogás, amit én sosem hittem el. Azt hiszem, azért, mert nem értettem. A működésemet annyira meghatározták az érzéseim és az érzékelésem, ahogy erről korábban is írtam , hogy képtelen voltam felfogni azt a számomra hideg, racionális gondolatot, hogy létezhet egy hely a világban ahova én "csak" dolgozni megyek... kötelességből, mert kell... Eredetileg közgazdász vagyok, de sosem akartam bankba menni dolgozni azért, hogy jól keressek...  (azóta már ebben is rengeteg kreativitást látok, de akkor ez nem így volt) 23 évesen is ezt gondoltam apám nagy meghökkenésére, aztán a közszférában eltöltött időszakban sem változott meg ez az elképzelés, de tanultam valami újat: sokszor éreztem magam annyira egyedül, mintha egyedül lennék a világ ellen, sőt idealistának is bélyegeztek (amire ma már büszke vagyok, mert szerintem az idealizmus viszi előre a világot). És ebben a magányosságban az a belső pozitív hajtóerő, ami mindig

Divatossá és közhellyé vált, hogy kell egy kis énidő. Rohanó világban élünk, mindent gyorsan kell kitalálnunk, eldöntenünk, megcselekednünk. A sok munka között legtöbbször magunkra nem jut időnk. Az ipari társadalom a gépek megjelenésével hiába kecsegtetett nagyobb emberi szabadsággal, aztán az információtechnológia forradalma hiába segít nagyobb hatékonysághoz, gyorsabb ügyintézéshez, mégsem tudok erre a gyorsulási folyamatra maradéktalan örömmel tekinteni. Rengeteg lehetőség nyílik az énidőre, de valóban divatos-e, valóban van-e rá igény? HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT... ...sok verset írtam, volt egy naplóm, amibe rendszeresen írtam, és nem volt mobiltelefonom. Még a barátomat is az utcai telefonfülkéből hívtam fel az albérletemből, ahol nem használhattam a vonalas készüléket. Egy hete a Normafán a gyerekekkel bringáztunk, és az ott álló telefonfülkéről kérdezték, hogy mi az. Húsz éve nem gondoltam volna, hogy ezt fogom magyarázni. Napi szinten látják a kezemben a mobiltelefont, mi

Az, amiről most írok, talán a legkülönösebb a számomra legfőbb értékek 10-es listáján. Ezt az értéket ugyanis nem olyan régen még én sem ismertem, nem tudtam a létezéséről, de nagy AHA-élményt jelentett pár hónappal ezelőtt, amikor az egyik képződésem során hallottam az önrendelkezésről. Azonnal tudtam, hogy hát ilyenem nekem is van. Sőt, nemcsak hogy van ilyenem, hanem ez vált az egyik legfőbb értékké számomra az elmúlt két évben, és mivel az ismeretségünk még igen friss és zsenge, szeretném minél tudatosabban táplálni, ápolni, őrizni. Hát ennek az AHA-élménynek az ünnepe számomra ma az, hogy ezt a bejegyzést Szentpéteri Julianna , EMK (erőszakmentes kommunikáció) oktatóval és mediátorral párbeszédben írhatom meg. Így ez a bejegyzés ebből a szempontból is eltér az eddigiektől: nemcsak a saját gondolataimat teszem számotokra elérhetővé, hanem az övéit is. (Ha utánajárnál annak, hogy mi az EMK, itt írtam róla .) Ez a történet ott kezdődik, amikor könnyek között hallgattam pár hó