EGY COACH VALLOMÁSAI

Szokatlan, különös, rendkívüli ez a nyár, olyan, amilyen még nem volt, és ki tudja, hogy olyan-e, amilyen nem is lesz. Öt hónapja, amikor a járványhelyzet felborította a “normálist”, még nem gondoltam, hogy különösen szerencsésnek érzem magam majd most azért, hogy tudott bátor tervünk lenni a külföldön nyaralásra, hogy hallgattam magamban a #nemaradjitthon hangra, hogy a nyaralás előtti utolsó két, a vírus szempontjából aggasztó héten ugyan féltünk, mérlegeltünk, és kitartottunk a döntésünk mellett: elutaztunk két hétre Horvátországba. Akkor is, ha bizonytalan volt, hogy zöld országból jövünk-e majd haza, hogy utána karantén vár-e ránk. Akkor is, ha biztos volt, hogy utána önkéntes választáson alapulva se ovi, se bölcsi. 2020 luxusa számomra az, hogy ezt a nyaralást anyagi és szellemi értelemben is megengedtük magunknak. Tudom, hogy sokan nem mernek elutazni az anyagi bizonytalanság, sokan a lelki bizonytalanság miatt. Hálás vagyok és szerencsés, hogy mi elmentünk két hétre: hogy közös...

A Covid, a karantén olyan helyzetek elé állított bennünket - emberként, családként, közösségként, amiben még így, ennyi ideig, ilyen körülmények között nem voltunk. Ha valaki kihívást keres az életben, most biztosan talált magának. Én is találtam sokat: a gyerekek és a munka közötti balanszírozást, a feleség-anya-ember szerepek összehangolását, a különféle hozzátartozók különféle igényeinek a magaméval való egyeztetését... akad(t) bőven. Ahogy a legnagyobb sajnálatomra, és a legnagyobb természetességgel konstatálva azt látom: ítéletek is zúdulnak bőségesen a nyakunkba - valójában mindenkiébe. Valakinek azért, mert otthon ül, valakinek azért, mert túlhajtja magát, valakinek azért, mert türelmetlenül kiabál a gyerekeivel, valakinek azért, mert nem ér oda időben, valakinek azért, mert lemondja, valakinek azért, mert nem végzi el rendesen a munkát.... Aztán vannak azok, akik hordják a maszkot (köztük is vannak, akik rendesen és vannak, akik nem előírásszerűen), és vannak, akik nem hordj...

A Nemzetközi Coaching Szövetség felhívása szerint 2020. május 4. és 11. között a coaching hetét ünnepeljük. Amióta ezzel a műfajjal megismerkedtem, minden coaching alkalom: amikor én coacholok, vagy éppen engem coacholnak, az egyenrangú támogatás, az élet kibontakozásának, az önmagamhoz való tiszta kapcsolódásnak, a téradásnak az ünnepe a számomra. Közgazdászként, poroszos nevelésben részesült diákként, kitűnő tanulóként és megfelelési kényszerrel küzdőként fontossá vált számomra a coaching. A szabadúszó létemben ebből a műfajból nyertem a legtöbb megerősödést. Ez a műfaj szelíden vezetett rá arra, hogy hogyan álljak bele a sorsom alakulása iránti felelősségbe, és hogyan támogassak másokat is ezen az úton. A nemzetközi akkreditációmra készülve megragadt bennem ez a tantermi környezetben elhangzott mondat: "A coaching professzionális beszélgetés két ember között egy emberről." Sokmindent, de a figyelmi fókuszt nagyon kifejezi ez a gondolat. Az én belső megélésemet tavaly ös...

"Emlékszel, hogy említettem egyszer, hogy szeretném, ha anyák napja táján egy közös blogbejegyzésünk jelenhetne meg?" A gondolat hónapok óta velem van, és most anyák napjához közeledve újból jeleztem anyunak. Úgy oldottuk meg a karanténban, hogy levélben írtunk egymásnak és telefonon beszélgettünk. És hogy milyen céllal? Nehéz dolog az őszinteség, főleg ha egy családon belül több generációból akarunk benne osztozni kifelé is láthatóan. A helyzet, a karantén számvetésekre, önreflexióra hív mindannyiunkat. Mi megpróbáltuk az őszinteséget, abból annyit odaadni, amennyit most tudunk. Tehát az egyik cél az önreflexió erősítése azokban, akik ezt olvassák. A másik pedig az öröm és a hála megélése, például a generativitáson, a gyökerekhez és az utódokhoz való kapcsolódás egyszerre történő megélésén keresztül. Három kérdést tettem fel anyunak. - Számodra mit jelent anyának lenni? Anyu: - Talán teljes mértékben kimerítő választ adni erre lehetetlen. Hiszen az anyaság olyan ál...