Vissza a karanténból - 39. vallomás
Elmaradtam az írással. Kimaradt a múlt heti bejegyzés, és bár a fejemben volt, és bántott, hogy így alakult: megengedtem magamnak, hogy éjszakázás nélkül lefeküdjek, hogy kipihenjem magam, hogy nappal rendrakás helyett befejezzem a határidős munkát, és hogy délután-este felkészítsem a gyerekeimet és hát magamat is az ovira, bölcsire, és hogy elmenjek értük én. Ezek voltak az én IGENeim, a blogírásra mondott "laza" NEM mögött. Laza - mert most először ebben a blogsorozatban nem okozott problémát tudni azt, hogy megszegem az ígéretemet. Abban, hogy ezt megosztom veletek, szintén tudatos vagyok: szeretném felhívni a figyelmet arra a folyamatra, ami valójában mindig ott zajlik bennünk, de a nagy változások, váltások idején kezd igazán hangosan zakatolni: a pro-kontra húzd meg-ereszd meg. Valahogy döntünk. Én is valahogy döntöttem. Nem hagytam, hogy magától eldőljön: én döntöttem. Abba az irányba dőltem, ahol meg tudom adni az időt azoknak, akik, amik számomra a legfontosabb...