EGY COACH VALLOMÁSAI

Mostanáig tartott a tavalyi vállalásom teljesítése. Ahogy a beharangozóban írtam, az volt az eredeti szándékom, hogy " egy éven, 52 héten át heti egy blogbejegyzésen keresztül kínáljak felületet és kapcsolódást saját tudatosságomhoz coachként, vállalkozóként, emberként. ... egy különleges módon engedek bepillantást a fejembe: a saját életem filmkockáin keresztül. Én most ez vagyok." 2019. augusztus 27-től 2020. október 27-ig tartott az 52 hétre szóló vállalás, az egy évből 14 hónap lett, voltak kimaradt hetek, és voltak extra témák is. Hiába kerestem már nyár elején a végét ennek a vállalásnak. Volt több olyan dolog, mondhatni ziccer, ami mellett coachként nem mehettem el - mondhatni rugalmas voltam, és a visszajelzések alapján ezek sokaknak támaszt jelentettek: a COVID-írások egyértelműen ebbe a körbe tartoznak, ahogy a nyári hegymászós élményem leírása és a vállalkozói létet bemutató sorozat is. A bejegyzéseket eddig több mint 7.500-szor töltötték le. Ez egy szép vissz...

Az Egy coach vallomásai blogot egy beharangozóval indítottam tavaly: "Egy éven, 52 héten át heti egy blogbejegyzésen keresztül kínálok felületet és kapcsolódást saját tudatosságomhoz coachként, vállalkozóként, emberként. ...  egy különleges módon engedek bepillantást a fejembe: a saját életem filmkockáink keresztül. Én most ez vagyok. " AZ ÉRZÉKENYSÉG MÉLTÓ HELYÉRE KERÜL A legelső bejegyzésemet, az 1. vallomást az érzésekről írtam, mert szerettem volna a sokszor hibáztatott, lenézett, elhessegetett, elhallgatott és elfojtott érzéseket az őket megillető helyre visszaemelni. Az életemben is ezen dolgozom, és talán nem véletlenül: jelen életszakaszomnak, ha címet választanék, ez lenne az: az érzékenység méltó helyére kerül . Hálás vagyok, hogy vannak. Örülök, hogy hallom őket, a munkámban értékké formáltam őket, és folyton dolgozom azon, hogy még jobban fejezzem ki őket. Ez az, ami mindannyiunkban közös: érző lények vagyunk. Hiábavaló ezt tagadni. A tagadás által csak blokkoka...

Elmaradtam a blogírással, összeszámoltam, hogy összesen három írás maradt ki a felgyorsult after karantén időszakban, több a keddtől eltérő más napokon került ki. Közben bejött két szerelemprojekt, mindkettő csúcsra járatva. Keveset alszom. Kevesebbet vagyok a gyerekekkel, mint szeretném, mert újból kapunk segítséget is. Van jó is, van rossz is. Nem fekete vagy fehér a helyzet. Visszatérve azonban a bloghoz, ha a 2019 nyárvégi vállalásomra gondolok, hogy hetente kedden közzéteszek egy bejegyzést, akkor csalódott és elégedetlen vagyok, mert a megállapodások betartására és következetességre lenne szükségem (és hogy ez utóbbi milyen fontos is nekem, erről itt írtam ). Ezért arra kértem magam, hogy keressem meg, hogy miről is tudnék most írni. Ahogy kerestem, a kapcsolat nem jött létre... Az az én, aki olyan gyorsan és könnyen válaszolt a karantén idején, a mindennapi tánc idején, most szótlanul ül, számol és gondolkodik odabent. Az érzéseim ebben a rohanásban nem hozzáférhetőek. Meg is...

Az alábbi sorok a 2020. május 23-án 18:00 és 19:00 között megtett Egy óra fordulat tal kapcsolatban születtek. A bejegyzés a fordulatot követő 37 percben lejegyzett gondolatfolyam kronologikusan strukturált átirata.  ELŐZMÉNYEK - ELŐKÉSZÜLETEK Kisgyerekes anyaként, a percekkel dekázva, 40 perccel a fordulás előtt indulok el otthonról egyedül A HELYRE, ami napok óta a szívemben van. Bár ma szereltük össze a trambulint a társasházi kertben, és hirtelen izgatni kezd, hogy milyen lenne trambulinban tölteni az órát a fordulással, ingoványos talajon, amilyen ez az elmúlt két és fél hónap is volt, jobban vonz a kilátás, a hegytető, és a csend. És tudom, nem lenne a trambulinban csend és béke körülöttem. A trambulin nem az én helyem. Megyek hát A HELYRE. Most csend és béke hív. Anyaidő. Énidő. Amikor nincs senki más, csak én a MOSTBAN. Útközben a telefonomon beállítom a meditációs számlálót 60 percre, 15 percenként egy gonggal. A hangtál gongját választom hangjelzésül, m...

Átfordult bennem a helyzet. Ez az igazság. Ne kövezz meg érte, ha te másként éled meg, én most úgy vagyok őszinte, hogy leírom: szeretném, ha ez a karanténhelyzet még tartana 2 hónapig. Úgy érzem, ennyi időre lenne most szükségem az integrációhoz: hogy a tanulásokat, amiket eddig találtam, és amiket még találni fogok, beépítsem a mindennapi működésembe. Azt is érzékelem, hogy ez a bizakodás, ez a lelkesedés bennem valójában a DÖNTÉS nevű állomást jelzi. Azért, hogy értsd, mire is gondolok, kattints vissza a második karanténbejegyzésemhez: itt írtam a változási görbéről , március 24-én. Ma, április 21-én pedig a döntésnél tartok. Egy hónapra volt szükségem, hogy elérjek eddig. Egy hónapra volt szükségem ahhoz, hogy nap szinten több örömet találjak a változás (mondhatom azt is, hogy az új megszokások és kísérletezések) körül, mint amennyi sajnálkozás lenne bennem. Beszámoltam nektek közben a karantén ritmusáról a szívroham-jellegű kilengésekkel , a kimerülésről és az idő átalakulás...

Gyönyörű, kevéssé lakott tájon járunk, hideg, fagyos, latyakos időben, távol a nagyvárosi kényelemtől. Patakok erednek, bányajáratok nyílnak a hegyek gyomra fele, túraútvonalak keresztezik az utakat. A természet segít önmagamhoz is közelebb kerülni. Beljebb, közelebb a nehézségekhez, amik mind természetesnek tűnnek itt. Az élet részei. Ezért is választottam ezt a célpontot: a természetközeliség számomra receptszerűen segít oldódni, természetesnek lenni, áramlásba kerülni. Gyönyörű képek jönnek szembe, ahogy járkálunk, és az egyik ihlette egy Facebook-posztomat is, ami ma tovább ment bennem. Az alapkérdésem az volt, hogy hány fok különbség van az olvadó, csobogó, áramló élet és a megfagyott, beállt, befeszült mintha-élet között? Egy centi se választja el a patakmederben tovafutó vízcseppeket a gyökerekre ugró és odafagyó cseppektől. Az egyiket viszi a tömeg és a saját természete, a másikat szintén egy tömeg megfogja, visszatartja. Ahogy ma ültem a hegy másik oldalán eredő termá...

Az, amiről most írok, talán a legkülönösebb a számomra legfőbb értékek 10-es listáján. Ezt az értéket ugyanis nem olyan régen még én sem ismertem, nem tudtam a létezéséről, de nagy AHA-élményt jelentett pár hónappal ezelőtt, amikor az egyik képződésem során hallottam az önrendelkezésről. Azonnal tudtam, hogy hát ilyenem nekem is van. Sőt, nemcsak hogy van ilyenem, hanem ez vált az egyik legfőbb értékké számomra az elmúlt két évben, és mivel az ismeretségünk még igen friss és zsenge, szeretném minél tudatosabban táplálni, ápolni, őrizni. Hát ennek az AHA-élménynek az ünnepe számomra ma az, hogy ezt a bejegyzést Szentpéteri Julianna , EMK (erőszakmentes kommunikáció) oktatóval és mediátorral párbeszédben írhatom meg. Így ez a bejegyzés ebből a szempontból is eltér az eddigiektől: nemcsak a saját gondolataimat teszem számotokra elérhetővé, hanem az övéit is. (Ha utánajárnál annak, hogy mi az EMK, itt írtam róla .) Ez a történet ott kezdődik, amikor könnyek között hallgattam pár hó...

Ahogy az ablakon kinézve azt látom, hogy az őszi fákon tétováznak a szélben a levelek, hogy lehulljanak-e, a személyes felelősségvállalás, a lamentálás, a bizonytalanság jut eszembe. Tegnap sokáig tipródtam, hogy hogyan is írjam meg ezt a bejegyzést. Fáradt vagyok. Az elmúlt héten annyi más gondolat volt bennem a képzéseim idején, hogy ez a poszt már nem fért el a fejemben és az időmben, és ráadásul tegnapra a családom is lebetegedett. Én még tartom a frontot, de energiáim nagy része a többiek ellátására, a rájuk való figyelemre kell. Mert anya vagyok. És csak ezután coach. Aki itt tett egy ígéretet, hogy hetente egy vallomást megír és közzétesz. Szeretek előre készülni, de ez most nem így alakult. MEGCSINÁLNI VAGY NEM CSINÁLNI - EZ ITT A KÉRDÉS A B, terv készen is van: nem írom meg a bejegyzést most, csak pár nappal később, és ugyanezt a történetet leírom nektek bővebben. Biztos vagyok benne, hogy azt is megértenétek, és senki nem verné bottal az ajtómat, hogy miért nem kül...