EGY COACH VALLOMÁSAI

A három a kedvenc számom, ez a 3. karanténbejegyzés, és összesen harminc hete írom ezt a blogot, a 30. vallomásnál tartok. Most valami szépet kellene írni... Az előző bejegyzésem óta ugyanabban a keresgélő-kísérletező fázisban tartok, és mondhatom, hogy joggal: IDŐT ADOK magamnak az új helyzetben, méghozzá úgy, hogy időt adok annak, hogy kísérletezzek. Ez elég szép nekem. Kísérletezek:  a napirend szétcsúszásával, a gyerekek éjjeli fektetésével, a késői keléssel, a magam szaranyázásával és belső védőbeszédemmel, az éjjeli takarítással, a sírással, az írással, a főzéssel, az Internetről való kajarendeléssel, a jövőre esedékes óvodai és iskolai beiratkozások online ügyintézésével, az orvossal való online konzultációval, a takarékoskodással, a délutáni alvással, amibe belealszom, és elkések egy megbeszélt online találkozóról, a kiborulással, a napi fél órás reggeli mozgással, a heti egyszeri 2-3 órás anyakimenővel, a rendetlenség elviselésével, a maszkrendeléssel, és

Az előző bejegyzésemet akkor írtam, amikor a karanténhelyzet tudatosodott bennem, amikor már megértettem, hogy ez nem mese, ez nem film, ez a valóság. Engem támogató szempontokat kerestem. Mert a terveim, az életem gyökeresen átalakult. Mert most kell a támasz . Még mindig sokminden kavarog bennem, de igyekszem minden eddigi tudásomat egyben látni, integrálni, és rendezgetni a felkavarodott érzéseket lelkem polcain. Látjátok, több bejegyzésem újra a fülemben cseng, a szálak összeérnek. Ebben a struktúrálásban több téma megérkezett, előkerült, lefújom róluk a port. Minderről egyszerre akartam írni, mert az egyensúlyvesztés hatására meginduló gondolat-, érzés- és ötletfolyam ismerős működés nekem, látjátok, már legutóbb azon kezdett járni az agyam, hogy mit is tehetnék, hogyan adhatnék én támaszt. Ám volt itt egy kívánságom magamtól pár bejegyzéssel korábban: lassan gyorsulni . Ennek most ideje van, helye van, és kihívás is: a lassulásban is elevennek maradni. Mert szeretném felfogn

Beszorulunk a lakásba. Beszorulunk kis terekbe. Az életterünk összeszűkül. MIT JELENT EZ A SOCIAL DISTANCING? Távolságot tartunk a közösségi élettől. De milyet is? Nemcsak a társas kapcsolataink alakulnak át, ahogy átveszi a személyes találkozások helyét a virtuális tér, hanem egy másik veszély is fenyeget bennünket: a kütyük és a világhálón beáradó információs hullám messzi partra moshat bennünket önmagunktól. Nem véletlenül írja hivatalos ajánlásában az Egészségügyi Világszervezet (WHO), hogy "naponta meghatározott időben, egyszer vagy kétszer keress friss híreket. A hirtelen, vagy folyamatos híráramlat a járvány terjedéséről bárkit aggodalommal tölt el. Keresd a tényeket, ne az álhíreket vagy téves információkat!" Nekem is meg kellett küzdenem az információéhségemmel. Annak ellenére, hogy nincs televízióm, mindent hallgattam, mindenhonnan kerestem, a forrásra külön ügyelve, hogy mi a hír a világban: a városomban, az országomban, a munkám szempontjából fontos orsz

A mindennapos rutinig - a felelősségvállalás Az első, szétnyílt hasizommal foglalkozó bejegyzésemet kezdtem így: " Egy éve ilyentájt napi szinten belém hasított az aggodalom, hogy mi lesz a hasammal, mi lesz a belsőmmel, mi lesz magammal, odabent. Miközben egyre erősödik a lelki tartásom, a testem jelez. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, nem volt komfortos ez a test. Mi ez? Miért most jön ez? " Az egy évvel ezelőtti élményeimről így folytatom az írást ( 2. és 3. bejegyzést követően) - a tavasz és a karanténhelyzet hatására nosztalgikusan. Most újból kaptam lendületet. Hasonlóan mint tavaly! Eger Eva Edith, holokauszt túlélő pszichológusnak A döntés című könyvének olvasása közben bukkantam a gondolatra, hogy hogy lehet a lehetségest megragadni s mi most a lehetséges. Coachként rögtön az egyéni felelősség felvállalása jut eszembe. Ezzel elvagyok napokig, merengek a saját felelősségvállalásomon, lélekben is készülök a gyógytorna órára. Ez most azt jelenti, hogy azt

Szabotázs - a halogatás dilemmája Az  első, szétnyílt hasizommal foglalkozó  bejegyzésemet kezdtem így: " Egy éve ilyentájt napi szinten belém hasított az aggodalom, hogy mi lesz a hasammal, mi lesz a belsőmmel, mi lesz magammal, odabent. Miközben egyre erősödik a lelki tartásom, a testem jelez. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, nem volt komfortos ez a test. Mi ez? Miért most jön ez? " Az egy évvel ezelőtti élményeimről a második bejegyzést követően így folytatom az írást - a tavasz és a karanténhelyzet hatására nosztalgikusan. Újból kaptam lendületet. De tavaly miből is? Olvassátok! Az első tökéletes mozgásóra, a minta megismétlését, az érzelmi eufória fokozását várom a következő alkalomtól, miközben bűntudattal érkezem az órára. Azon kívül, hogy séta közben felidéztem sokszor a képet és érzetet, amit az órán a testemben megéreztem, elfoglalt egyedülálló kétgyerekes anyaként nem volt időm tudatosan gyakorolni s átnézni a kapott anyagot. Kifogást gyártok a

Az első, szétnyílt hasizommal foglalkozó bejegyzésemet kezdtem így: " Egy éve ilyentájt napi szinten belém hasított az aggodalom, hogy mi lesz a hasammal, mi lesz a belsőmmel, mi lesz magammal, odabent. Miközben egyre erősödik a lelki tartásom, a testem jelez. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, nem volt komfortos ez a test. Mi ez? Miért most jön ez? " Az egy évvel ezelőtti élményeimről így folytatom az írást - a tavasz és a karanténhelyzet hatására nosztalgikusan. Újból kaptam lendületet. De tavaly miből is? Olvassátok! Várakozás, izgalom, szinte elégedettség töltött el, ahogy arra gondoltam, hogy elkezdem. Vártam a kezdést. Megvan az időpont, szinte úgy mesélek róla másoknak, mintha feszes hasamat dicsekvően mutogatnám feszes pólómban, ahogy átlibbennek az utcán. A kezdés tudata máris elégedettséget szül. Persze tudom, hogy a mindennapi mozgás szokását nekem kell kialakítanom, nekem kell megküzdenem a régi testképem és a jelen eltérésén, az izzasztó sport hiá