EGY COACH VALLOMÁSAI

Az egy éve elkezdett blogom a végéhez ér lassan. Formálódik bennem az utolsó kettőnek szánt bejegyzés, ugyanakkor az elmúlt hétvégén homlokcsapásszerűen ért a felismerés: azt is fontos megfogalmaznom, hogy egy különös időszakban született ez a blog: lassan hét hónapja tart a COVID időszaka. Szóltak bejegyzések a karantén elejéről  (veszteségfeldolgozás), közepéről  (döntés), végéről  (tanulságok), a különös nyárról , de ez a felborultság és bizonytalanság még jól érzékelhetően jelen van az én életemben, jelen van körülöttünk, és szeretnék ránézni arra, hogy mi minden van itt, mi alakult át. Az inspirációt az EMK (erőszakmentes kommunikáció) trénerképző záróalkalmán kaptam Szentpéteri Julianna tanáromtól, akivel korábban ezt a bejegyzést írtuk közösen. Döbbenetes és megható volt nekem magamnak is megélnem, hogy milyen mélyen és jól tudok kapcsolódni magamhoz az erőszakmentes kommunikáció módszerének a segítségével azáltal, hogy konkrét helyzetekre, élményekre irányítom a ...

Szokatlan, különös, rendkívüli ez a nyár, olyan, amilyen még nem volt, és ki tudja, hogy olyan-e, amilyen nem is lesz. Öt hónapja, amikor a járványhelyzet felborította a “normálist”, még nem gondoltam, hogy különösen szerencsésnek érzem magam majd most azért, hogy tudott bátor tervünk lenni a külföldön nyaralásra, hogy hallgattam magamban a #nemaradjitthon hangra, hogy a nyaralás előtti utolsó két, a vírus szempontjából aggasztó héten ugyan féltünk, mérlegeltünk, és kitartottunk a döntésünk mellett: elutaztunk két hétre Horvátországba. Akkor is, ha bizonytalan volt, hogy zöld országból jövünk-e majd haza, hogy utána karantén vár-e ránk. Akkor is, ha biztos volt, hogy utána önkéntes választáson alapulva se ovi, se bölcsi. 2020 luxusa számomra az, hogy ezt a nyaralást anyagi és szellemi értelemben is megengedtük magunknak. Tudom, hogy sokan nem mernek elutazni az anyagi bizonytalanság, sokan a lelki bizonytalanság miatt. Hálás vagyok és szerencsés, hogy mi elmentünk két hétre: hogy közös...

A Covid, a karantén olyan helyzetek elé állított bennünket - emberként, családként, közösségként, amiben még így, ennyi ideig, ilyen körülmények között nem voltunk. Ha valaki kihívást keres az életben, most biztosan talált magának. Én is találtam sokat: a gyerekek és a munka közötti balanszírozást, a feleség-anya-ember szerepek összehangolását, a különféle hozzátartozók különféle igényeinek a magaméval való egyeztetését... akad(t) bőven. Ahogy a legnagyobb sajnálatomra, és a legnagyobb természetességgel konstatálva azt látom: ítéletek is zúdulnak bőségesen a nyakunkba - valójában mindenkiébe. Valakinek azért, mert otthon ül, valakinek azért, mert túlhajtja magát, valakinek azért, mert türelmetlenül kiabál a gyerekeivel, valakinek azért, mert nem ér oda időben, valakinek azért, mert lemondja, valakinek azért, mert nem végzi el rendesen a munkát.... Aztán vannak azok, akik hordják a maszkot (köztük is vannak, akik rendesen és vannak, akik nem előírásszerűen), és vannak, akik nem hordj...

Mint földnek az eső, úgy kellett a kapcsolatunknak az együtt töltött idő. Három hónap összezártság után, az anya-szerepbe, apa-szerepbe belemerevedve nagyon vágytam a lazításra. Imádom a gyerekeimet, és aggodalom is volt bennem, hogy vajon mennyire nyugszom meg nélkülük esténként, annyira erős lett a kapcsolatom velük a háromhavi szoros együttlét során. Miközben a gyerekekkel szorosan voltam együtt az elmúlt hónapokban, addig a férjemmel kevéssé , talán pontosabb azt mondani, hogy felemásan: az itthoni keretek tisztázása körül, az egymás munkájához nyújtott támasz tekintetében teljes hátszélességgel, míg társként, lelkileg alig, hiszen alig volt néhány perc, amit együtt tudtunk tölteni. Mindkettőnk energiáját igénybe vette a home office és a home living szünetmentes kombinációja. A kapcsolatunk tere és ideje eltűnt. Aztán bár nyolc éve vagyunk házasok, ez a szoros összezártság és a keretek pontos meghatározásának szükségessége hozott a kapcsolatunkban valami hiányzó láncszemet...

Elmaradtam az írással. Kimaradt a múlt heti bejegyzés, és bár a fejemben volt, és bántott, hogy így alakult: megengedtem magamnak, hogy éjszakázás nélkül lefeküdjek, hogy kipihenjem magam, hogy nappal rendrakás helyett befejezzem a határidős munkát, és hogy délután-este felkészítsem a gyerekeimet és hát magamat is az ovira, bölcsire, és hogy elmenjek értük én. Ezek voltak az én IGENeim, a blogírásra mondott "laza" NEM mögött. Laza - mert most először ebben a blogsorozatban nem okozott problémát tudni azt, hogy megszegem az ígéretemet. Abban, hogy ezt megosztom veletek, szintén tudatos vagyok: szeretném felhívni a figyelmet arra a folyamatra, ami valójában mindig ott zajlik bennünk, de a nagy változások, váltások idején kezd igazán hangosan zakatolni: a pro-kontra húzd meg-ereszd meg. Valahogy döntünk. Én is valahogy döntöttem. Nem hagytam, hogy magától eldőljön: én döntöttem. Abba az irányba dőltem, ahol meg tudom adni az időt azoknak, akik, amik számomra a legfontosabb...

Nemrég volt a tánc világnapja, és benne volt a tudatomban, hallottam róla másoktól, de épp más foglalkoztatott az írásban. Viszont nem akarok a tánc mellett elmenni. Mert olyannyira fontossá érett bennem ebben az időszakban. Sokkal többet jelent mint pusztán mozgást. Mert elmaradhat a karanténban a rendrakás, a takarítás, de a tánc nem. Ha elmarad a tánc, más a napi jelenlétem, kottázható a különbség. Ez a poszt a táncnak, a táncért, és érted szól, aki táncolni vágysz. KARANTÉNTÁNC A mindennapi kenyér mellé mindennapi tánc is van. Mintha a bizonytalanban lépkedve egy korlátba kapaszkodnék, és így vonulnék át ezen a kényszerkaranténon, és a korlát megtart, akkor is ha nagy hullámok jönnek. Csilla hangja minden reggel ott van, a szemembe néz, bár nem tudja, de megtart, sőt felébreszti bennem a tartást, a tekintetével és azzal, ahogy minden reggel a tüdőmből ki, majd a tüdőmbe beáramló levegőre irányítja a fókuszomat, megérintem a fejtetőm, hogy emlékeztessem a gerin...

Átfordult bennem a helyzet. Ez az igazság. Ne kövezz meg érte, ha te másként éled meg, én most úgy vagyok őszinte, hogy leírom: szeretném, ha ez a karanténhelyzet még tartana 2 hónapig. Úgy érzem, ennyi időre lenne most szükségem az integrációhoz: hogy a tanulásokat, amiket eddig találtam, és amiket még találni fogok, beépítsem a mindennapi működésembe. Azt is érzékelem, hogy ez a bizakodás, ez a lelkesedés bennem valójában a DÖNTÉS nevű állomást jelzi. Azért, hogy értsd, mire is gondolok, kattints vissza a második karanténbejegyzésemhez: itt írtam a változási görbéről , március 24-én. Ma, április 21-én pedig a döntésnél tartok. Egy hónapra volt szükségem, hogy elérjek eddig. Egy hónapra volt szükségem ahhoz, hogy nap szinten több örömet találjak a változás (mondhatom azt is, hogy az új megszokások és kísérletezések) körül, mint amennyi sajnálkozás lenne bennem. Beszámoltam nektek közben a karantén ritmusáról a szívroham-jellegű kilengésekkel , a kimerülésről és az idő átalakulás...

System breakdown - a rendszer leállt. Múltkor kimerültem, lehet, hogy az én változásgörbém nem normális? Legalább is nem így ível felfelé. Kis szívrohamokat élek át. Az EKG jelez: lent-fent-lent-fent-lent-fent... Hát jöjjön ide egy olyan kép, ami a hintában készült. MIK A FŐBB LENTEK ÉS A FŐBB FENTEK? Nekem is segít a rendszerezés, ha átlátom ezt a térképet, amin öntudatlanul lépkedek. Már kezdem is kapizsgálni, ahogy ennek nekiállok, hogy mihez fog ez hasonlítani: egy jó kis tanulási görbe: éppen benne vagyok a tudatos nemtudás szakaszában, majd a tudatos tanulás/tudás szakasza jön, remélem, majd az öntudatlan tudás, amikor már minden csípőből, ösztönből fog működni. A járványhelyzet végére? Micsoda inspiráló cél! De most ne rohanjunk így előre, ahogy mondtam, a tudatos nemtudásban vagyok benne: hát ez az, ami NEM működik :( Jelez a rendszer. LENTEK 1. Figyelemmegosztás hosszú ideig sokfelé A kisfiam az elmúlt négy hétben kétszer is elveszett. Múlt héten az erdőben ...

A három a kedvenc számom, ez a 3. karanténbejegyzés, és összesen harminc hete írom ezt a blogot, a 30. vallomásnál tartok. Most valami szépet kellene írni... Az előző bejegyzésem óta ugyanabban a keresgélő-kísérletező fázisban tartok, és mondhatom, hogy joggal: IDŐT ADOK magamnak az új helyzetben, méghozzá úgy, hogy időt adok annak, hogy kísérletezzek. Ez elég szép nekem. Kísérletezek:  a napirend szétcsúszásával, a gyerekek éjjeli fektetésével, a késői keléssel, a magam szaranyázásával és belső védőbeszédemmel, az éjjeli takarítással, a sírással, az írással, a főzéssel, az Internetről való kajarendeléssel, a jövőre esedékes óvodai és iskolai beiratkozások online ügyintézésével, az orvossal való online konzultációval, a takarékoskodással, a délutáni alvással, amibe belealszom, és elkések egy megbeszélt online találkozóról, a kiborulással, a napi fél órás reggeli mozgással, a heti egyszeri 2-3 órás anyakimenővel, a rendetlenség elviselésével, a maszkrendeléssel,...

Az előző bejegyzésemet akkor írtam, amikor a karanténhelyzet tudatosodott bennem, amikor már megértettem, hogy ez nem mese, ez nem film, ez a valóság. Engem támogató szempontokat kerestem. Mert a terveim, az életem gyökeresen átalakult. Mert most kell a támasz . Még mindig sokminden kavarog bennem, de igyekszem minden eddigi tudásomat egyben látni, integrálni, és rendezgetni a felkavarodott érzéseket lelkem polcain. Látjátok, több bejegyzésem újra a fülemben cseng, a szálak összeérnek. Ebben a struktúrálásban több téma megérkezett, előkerült, lefújom róluk a port. Minderről egyszerre akartam írni, mert az egyensúlyvesztés hatására meginduló gondolat-, érzés- és ötletfolyam ismerős működés nekem, látjátok, már legutóbb azon kezdett járni az agyam, hogy mit is tehetnék, hogyan adhatnék én támaszt. Ám volt itt egy kívánságom magamtól pár bejegyzéssel korábban: lassan gyorsulni . Ennek most ideje van, helye van, és kihívás is: a lassulásban is elevennek maradni. Mert szeretném felfogn...