EGY COACH VALLOMÁSAI

Úgy indultam neki a nyaralásunknak, hogy terveim voltak. SOK. Az előző bejegyzésemben meséltem róluk: naplót akartam írni, jegyzetelni, olvasni, gyöngyöt fűzni, teázni, snorkelezni, aludni, játszani, két gyerek anyukájának lenni... ebből a listából is látszik, hogy nem kevés, bátran kimondhatjuk: rejtett elvárásom volt a pihenéssel kapcsolatban. Közben Facebook-posztban teszem közzé az elkészült karkötőket. Hogy is van ez? AMI SIKERÜL ÉS AMI NEM Részben tudtam, hogy a belső nyugalom eléréséhez hosszabb idő kell majd, ahogy lecsengenek az intenzív munkaidőszakból hozott gondolataim. Tudtam, hogy gyöngédséget szeretnék adni magamnak, és ez sokszor sikerül is: van esti és reggeli tea is, együtt a családdal, ami otthon sokszor elmaradt. Itt kiülünk a kerti tornácra, hallgatjuk a kabócákat és iszogatjuk a teánkat. Megadom magamnak azt is, hogy nem ébresztőórára kelek, hanem elalszom este és napközben is a gyerekekkel, pótolom az alvást, és jólesik, ahogy elnyom az álom a hőség és az egészn...

Gyönyörű, kevéssé lakott tájon járunk, hideg, fagyos, latyakos időben, távol a nagyvárosi kényelemtől. Patakok erednek, bányajáratok nyílnak a hegyek gyomra fele, túraútvonalak keresztezik az utakat. A természet segít önmagamhoz is közelebb kerülni. Beljebb, közelebb a nehézségekhez, amik mind természetesnek tűnnek itt. Az élet részei. Ezért is választottam ezt a célpontot: a természetközeliség számomra receptszerűen segít oldódni, természetesnek lenni, áramlásba kerülni. Gyönyörű képek jönnek szembe, ahogy járkálunk, és az egyik ihlette egy Facebook-posztomat is, ami ma tovább ment bennem. Az alapkérdésem az volt, hogy hány fok különbség van az olvadó, csobogó, áramló élet és a megfagyott, beállt, befeszült mintha-élet között? Egy centi se választja el a patakmederben tovafutó vízcseppeket a gyökerekre ugró és odafagyó cseppektől. Az egyiket viszi a tömeg és a saját természete, a másikat szintén egy tömeg megfogja, visszatartja. Ahogy ma ültem a hegy másik oldalán eredő termá...

Egy panelház második emeletén telt el a gyerekkorom nagy része. Tinédzserként sokat ültem a Duna-parton verseket fabrikálva, de pár óránál hosszabb élményem nem volt a városi zajoktól távol. Nyaranta utazgattunk a szüleimmel, de a természet csak az egyetemista éveim alatt kúszott be a szabadidős repertoáromba. Aztán bekúszott, és ott maradt. Egyre mélyebbre kerül bennem ez a vonzalom. Egyre jobban érzem, hogy én is a része vagyok. Őszülök, és nem festem a hajam. És nekem ez rendben van. MI NEKEM A TERMÉSZET? Goethe írja, hogy "A természet a mesterek mestere." Valahogy én is mesternek tartom. Sokat tanulok abból, ahogy megfigyelem, ahogy megértem a történéseit, ahogy mindezeken keresztül az életemet és önmagamat értem meg egyre jobban. A gyökereim nagyon messze, nagyon mélyen összeérnek a természettel, életre kelnek, innen táplálkoznak. Egy tőről fakadunk. És ha lehet, keresem a természetben, a természettel levés lehetőségét. A sivatagot, a vizet, az erdőt...