EGY COACH VALLOMÁSAI

Szokatlan, különös, rendkívüli ez a nyár, olyan, amilyen még nem volt, és ki tudja, hogy olyan-e, amilyen nem is lesz. Öt hónapja, amikor a járványhelyzet felborította a “normálist”, még nem gondoltam, hogy különösen szerencsésnek érzem magam majd most azért, hogy tudott bátor tervünk lenni a külföldön nyaralásra, hogy hallgattam magamban a #nemaradjitthon hangra, hogy a nyaralás előtti utolsó két, a vírus szempontjából aggasztó héten ugyan féltünk, mérlegeltünk, és kitartottunk a döntésünk mellett: elutaztunk két hétre Horvátországba. Akkor is, ha bizonytalan volt, hogy zöld országból jövünk-e majd haza, hogy utána karantén vár-e ránk. Akkor is, ha biztos volt, hogy utána önkéntes választáson alapulva se ovi, se bölcsi. 2020 luxusa számomra az, hogy ezt a nyaralást anyagi és szellemi értelemben is megengedtük magunknak. Tudom, hogy sokan nem mernek elutazni az anyagi bizonytalanság, sokan a lelki bizonytalanság miatt. Hálás vagyok és szerencsés, hogy mi elmentünk két hétre: hogy közös...

Elmaradtam a blogírással, összeszámoltam, hogy összesen három írás maradt ki a felgyorsult after karantén időszakban, több a keddtől eltérő más napokon került ki. Közben bejött két szerelemprojekt, mindkettő csúcsra járatva. Keveset alszom. Kevesebbet vagyok a gyerekekkel, mint szeretném, mert újból kapunk segítséget is. Van jó is, van rossz is. Nem fekete vagy fehér a helyzet. Visszatérve azonban a bloghoz, ha a 2019 nyárvégi vállalásomra gondolok, hogy hetente kedden közzéteszek egy bejegyzést, akkor csalódott és elégedetlen vagyok, mert a megállapodások betartására és következetességre lenne szükségem (és hogy ez utóbbi milyen fontos is nekem, erről itt írtam ). Ezért arra kértem magam, hogy keressem meg, hogy miről is tudnék most írni. Ahogy kerestem, a kapcsolat nem jött létre... Az az én, aki olyan gyorsan és könnyen válaszolt a karantén idején, a mindennapi tánc idején, most szótlanul ül, számol és gondolkodik odabent. Az érzéseim ebben a rohanásban nem hozzáférhetőek. Meg is...

A Covid, a karantén olyan helyzetek elé állított bennünket - emberként, családként, közösségként, amiben még így, ennyi ideig, ilyen körülmények között nem voltunk. Ha valaki kihívást keres az életben, most biztosan talált magának. Én is találtam sokat: a gyerekek és a munka közötti balanszírozást, a feleség-anya-ember szerepek összehangolását, a különféle hozzátartozók különféle igényeinek a magaméval való egyeztetését... akad(t) bőven. Ahogy a legnagyobb sajnálatomra, és a legnagyobb természetességgel konstatálva azt látom: ítéletek is zúdulnak bőségesen a nyakunkba - valójában mindenkiébe. Valakinek azért, mert otthon ül, valakinek azért, mert túlhajtja magát, valakinek azért, mert türelmetlenül kiabál a gyerekeivel, valakinek azért, mert nem ér oda időben, valakinek azért, mert lemondja, valakinek azért, mert nem végzi el rendesen a munkát.... Aztán vannak azok, akik hordják a maszkot (köztük is vannak, akik rendesen és vannak, akik nem előírásszerűen), és vannak, akik nem hordj...

Elmaradtam az írással. Kimaradt a múlt heti bejegyzés, és bár a fejemben volt, és bántott, hogy így alakult: megengedtem magamnak, hogy éjszakázás nélkül lefeküdjek, hogy kipihenjem magam, hogy nappal rendrakás helyett befejezzem a határidős munkát, és hogy délután-este felkészítsem a gyerekeimet és hát magamat is az ovira, bölcsire, és hogy elmenjek értük én. Ezek voltak az én IGENeim, a blogírásra mondott "laza" NEM mögött. Laza - mert most először ebben a blogsorozatban nem okozott problémát tudni azt, hogy megszegem az ígéretemet. Abban, hogy ezt megosztom veletek, szintén tudatos vagyok: szeretném felhívni a figyelmet arra a folyamatra, ami valójában mindig ott zajlik bennünk, de a nagy változások, váltások idején kezd igazán hangosan zakatolni: a pro-kontra húzd meg-ereszd meg. Valahogy döntünk. Én is valahogy döntöttem. Nem hagytam, hogy magától eldőljön: én döntöttem. Abba az irányba dőltem, ahol meg tudom adni az időt azoknak, akik, amik számomra a legfontosabb...

"Emlékszel, hogy említettem egyszer, hogy szeretném, ha anyák napja táján egy közös blogbejegyzésünk jelenhetne meg?" A gondolat hónapok óta velem van, és most anyák napjához közeledve újból jeleztem anyunak. Úgy oldottuk meg a karanténban, hogy levélben írtunk egymásnak és telefonon beszélgettünk. És hogy milyen céllal? Nehéz dolog az őszinteség, főleg ha egy családon belül több generációból akarunk benne osztozni kifelé is láthatóan. A helyzet, a karantén számvetésekre, önreflexióra hív mindannyiunkat. Mi megpróbáltuk az őszinteséget, abból annyit odaadni, amennyit most tudunk. Tehát az egyik cél az önreflexió erősítése azokban, akik ezt olvassák. A másik pedig az öröm és a hála megélése, például a generativitáson, a gyökerekhez és az utódokhoz való kapcsolódás egyszerre történő megélésén keresztül. Három kérdést tettem fel anyunak. - Számodra mit jelent anyának lenni? Anyu: - Talán teljes mértékben kimerítő választ adni erre lehetetlen. Hiszen az anyaság olyan ál...

A mindennapos rutinig - a felelősségvállalás Az első, szétnyílt hasizommal foglalkozó bejegyzésemet kezdtem így: " Egy éve ilyentájt napi szinten belém hasított az aggodalom, hogy mi lesz a hasammal, mi lesz a belsőmmel, mi lesz magammal, odabent. Miközben egyre erősödik a lelki tartásom, a testem jelez. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, nem volt komfortos ez a test. Mi ez? Miért most jön ez? " Az egy évvel ezelőtti élményeimről így folytatom az írást ( 2. és 3. bejegyzést követően) - a tavasz és a karanténhelyzet hatására nosztalgikusan. Most újból kaptam lendületet. Hasonlóan mint tavaly! Eger Eva Edith, holokauszt túlélő pszichológusnak A döntés című könyvének olvasása közben bukkantam a gondolatra, hogy hogy lehet a lehetségest megragadni s mi most a lehetséges. Coachként rögtön az egyéni felelősség felvállalása jut eszembe. Ezzel elvagyok napokig, merengek a saját felelősségvállalásomon, lélekben is készülök a gyógytorna órára. Ez most azt jelenti, hogy azt ...

Szabotázs - a halogatás dilemmája Az  első, szétnyílt hasizommal foglalkozó  bejegyzésemet kezdtem így: " Egy éve ilyentájt napi szinten belém hasított az aggodalom, hogy mi lesz a hasammal, mi lesz a belsőmmel, mi lesz magammal, odabent. Miközben egyre erősödik a lelki tartásom, a testem jelez. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, nem volt komfortos ez a test. Mi ez? Miért most jön ez? " Az egy évvel ezelőtti élményeimről a második bejegyzést követően így folytatom az írást - a tavasz és a karanténhelyzet hatására nosztalgikusan. Újból kaptam lendületet. De tavaly miből is? Olvassátok! Az első tökéletes mozgásóra, a minta megismétlését, az érzelmi eufória fokozását várom a következő alkalomtól, miközben bűntudattal érkezem az órára. Azon kívül, hogy séta közben felidéztem sokszor a képet és érzetet, amit az órán a testemben megéreztem, elfoglalt egyedülálló kétgyerekes anyaként nem volt időm tudatosan gyakorolni s átnézni a kapott anyagot. Kifogást gyárto...

Az első, szétnyílt hasizommal foglalkozó bejegyzésemet kezdtem így: " Egy éve ilyentájt napi szinten belém hasított az aggodalom, hogy mi lesz a hasammal, mi lesz a belsőmmel, mi lesz magammal, odabent. Miközben egyre erősödik a lelki tartásom, a testem jelez. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, nem volt komfortos ez a test. Mi ez? Miért most jön ez? " Az egy évvel ezelőtti élményeimről így folytatom az írást - a tavasz és a karanténhelyzet hatására nosztalgikusan. Újból kaptam lendületet. De tavaly miből is? Olvassátok! Várakozás, izgalom, szinte elégedettség töltött el, ahogy arra gondoltam, hogy elkezdem. Vártam a kezdést. Megvan az időpont, szinte úgy mesélek róla másoknak, mintha feszes hasamat dicsekvően mutogatnám feszes pólómban, ahogy átlibbennek az utcán. A kezdés tudata máris elégedettséget szül. Persze tudom, hogy a mindennapi mozgás szokását nekem kell kialakítanom, nekem kell megküzdenem a régi testképem és a jelen eltérésén, az izzasztó sport hiá...