VÉGE - újrakalibrált belső iránytű - 54., egyben utolsó vallomás

Mostanáig tartott a tavalyi vállalásom teljesítése. Ahogy a beharangozóban írtam, az volt az eredeti szándékom, hogy "egy éven, 52 héten át heti egy blogbejegyzésen keresztül kínáljak felületet és kapcsolódást saját tudatosságomhoz coachként, vállalkozóként, emberként. ... egy különleges módon engedek bepillantást a fejembe: a saját életem filmkockáin keresztül. Én most ez vagyok."

2019. augusztus 27-től 2020. október 27-ig tartott az 52 hétre szóló vállalás, az egy évből 14 hónap lett, voltak kimaradt hetek, és voltak extra témák is. Hiába kerestem már nyár elején a végét ennek a vállalásnak. Volt több olyan dolog, mondhatni ziccer, ami mellett coachként nem mehettem el - mondhatni rugalmas voltam, és a visszajelzések alapján ezek sokaknak támaszt jelentettek: a COVID-írások egyértelműen ebbe a körbe tartoznak, ahogy a nyári hegymászós élményem leírása és a vállalkozói létet bemutató sorozat is.

A bejegyzéseket eddig több mint 7.500-szor töltötték le. Ez egy szép visszajelzés nekem arról, hogy sokakkal tudok találkozni abban a lelki mélységben, ahol számomra a tudatosság lakik, és ahol én komfortosan érzem magam. Úgy írom ezt le, hogy tudom, sokan nehezen férnek hozzá ezekhez a mélységekhez, és amikor coachingon megkeresnek, csodálattal vagyok a késztetésüket hallva. Önazonosságot, bizalmat, bátorságot és egyben alázatot élek meg ilyenkor.

ÍGY MŰKÖDTEM ÉN BLOGÍRÓKÉNT

Mit mond az én működésemről ez az egy éves tapasztalás? A legfőbb az a következő:

• imádok írni, és a saját lelki jóllétemet alapozom meg a reflektív írással. Amikor kimaradt, akkor ugyanis nagyon hiányzott az írás. Hiába volt nehéz, vagy zsúfolt az az időszak, amikor nem írtam, magamban minden nap forgattam a szavakat, a gondolatokat, és feszített, hogy nem tudok velük a monitor távolságába kerülni. Korábban is tudtam, hogy szeretek írni, de most szembetűnő volt, hogy milyen áldásos. Folytatni szeretném ezt a rutint.
• spontán, improvizatív típus vagyok inkább, aki a tervek megvalósításában szereti a szabadságot, többször rajtakaptam magam ugyanis azon, hogy nyomasztott a heti egy írás "kötelezősége", és amennyire szívesen írtam, ha már a gép előtt ültem, annyira nehezen vettem rá magam arra nehezebb időkben, hogy leüljek a géphez. Ezt jó észben tartanom, és tudatosan gazdálkodnom az energiáimmal, ami itt nekem nemcsak azt jelenti, hogy odakészítem magam a számítógép elé írni, hanem azt is jelenti, hogy tudatosítom magamban, hogy mennyi energiát kapok majd ebből az írásból, és tudatosítom azt is, hogy szeretem magamban és megengedem magamnak a spontán, intuícióból érkező változtatást.

Ebből a kettőből azt a tanulást viszem magammal, hogy fogok írni továbbra is, de ezt a blogot lezárom, és intakt módon az éterben hagyom. Más felületet, a Belső Hajtóerők Blogot vagy a MúzeumOD Blogot fogom választani a témáim publikálására. Akik feliratkoztak a hírlevelemre, őket erről továbbra is fogom tájékoztatni.

Azt is elviszem magammal tanulásként, hogy nagy munkám van még az időmmel való jól bánással, és a tervezésben a magam körüli több tér hagyásával. Voltak bejegyzések, amik sokára kerültek ki, kb. fél év után a saját rendszerességem oldódni kezdett, a keddből szerda vagy péntek lett. Örülök, hogy ezt a rugalmasságot megengedtem magamnak, de a rendszerességet még szeretném gyakorolni. Ahogy fogyott az energiám és a munkára fordítható időm, a havi hírleveim, a Jelenlét-gyakorlatok elmaradtak, ezért a következő időszakban szeretném a figyelmemet ezeknek adni: nem vállalok "kötelező" blogírást, de ezeket szeretném pótolni a következő fél évben.

Amit ennek a blogsorozatnak az elején vállaltam, azt úgy vélem, hogy mindezekkel együtt teljesítettem, és erre büszke vagyok. Nem egyenes utat jártam be, de bizonyosan a saját utamat jártam be. Öröm számomra magamból odaadni ezeket a kis darabokat, és másokat is a saját magukkal való kapcsolat újragondolására késztetni.

EZT ADTA NEKEM EZ AZ EGY ÉV

A minap hallgattam egy inspiráló interjút Szabó Péter MCC coach-csal, aki az önismeretről mondja nem teljesen anyanyelvi magyarul beszélőként azt, amit mélyen átérzek: az ÖN-ismeret azt feltételezi, hogy valami, valaki olyat akarok megismerni, ami, aki felé mély tisztelettel vagyok. Ha összekötöm ezt a gondolatot azzal az alaptézissel, hogy az érzelmi intelligencia magját önmagam tisztelete adja, és csak erre épülhet mások tisztelete, de még az önreflexió is, akkor különös AHA-élményem van: nem véletlenül kapott kiemelt figyelmet az elmúlt időszakban bennem a magammal való jó, tiszteletteljes, elfogadó kapcsolat kialakítása. Közhelyesen azt mondhatnám, hogy persze, hogy én vagyok a legjobb barátom. Akárhogy is nézem, ez csak úgy lehetséges, ha tisztelettel vagyok önmagam iránt.

Mostanra kialakult, megérett coaching küldetésem egyik, szándékaim és cselekedeteim szerint is hiteles mondata: "Biztosítom azt a teret, ahol megértő, elfogadó minőségben találkozhatsz az érzéseiddel és a kérdéseiddel." Ez hamarosan felkerül a Belső Hajtóerők oldalamra is. Az elmúlt év tapasztalásában ezért is hálás vagyok magamnak.

Jólesik ránézni az írásaim rendszerbe foglalt jegyzékére, amit egy kedves barátom javaslatára tettem meg: innen biztosan könnyebben visszakövethető mindaz, amiről itt a blogon és azon kívül is írtam. 

Ami összegzésül azonban különösen ide kívánkozik, azt Brené Brown segít nekem megfogalmazni, sok inspirációt kaptam tőle ugyanis nyáron, amikor a Bátraké az erő című könyvét olvastam a tengerparton. Könyvében egy ponton idézi James Pennebaker gondolatait: " "Az írás segít összpontosítani és rendszerezni az átélteket." Pennebaker úgy tartja, ha a zavaros, nehéz tapasztalatokat emberi nyelvre fordítjuk, azzal "megragadhatóvá" tesszük azokat... ha négy egymást követő napon mindössze tizenöt-húsz percet írunk egy traumatikus élményről, csökkenthet a szorongás,... immunrendszerünk pedig erősödhet." Amikor ezeket olvastam, akkor tudatosabbá vált bennem a saját motivációm a blog írására, és tudatosabbá vált az a mély késztetésem is, amivel tavaly két önismereti naplót kiadtam: a Kismamanaplót és a (Meny)asszonynaplót, amikre ma is büszkén gondolok, és bízom benne, hogy minél több érintett nőhöz eljuthatnak, támogatva az élet természetes változásából adódó krízisek megélését.

Ha pedig visszatérek az én egy éves kalandomhoz: változatos fordulatokban gazdag év van mögöttem: hazatér a férjem az egy éves különélésből, és újrarendeződünk, építem a karrierutamat, jön a COVID, itt a COVID, a gyerekeim két új intézményben kezdenek. Sok fent és lent volt ebben az időszakban, és ezek végighullámoztak az itt leírt soraimon, és az írásnak köszönhetően valahogy minden "lent" értelmet nyert, minden mozaikrészlet a helyére került és mint a jó fűszer az ételhez, igazán érlelő és gazdagító volt az integritásom, végső soron az életem szempontjából.

REZÜMÉ

Ha megkérdezik majd tőlem, hogy számomra mit jelentett ez az egy év írás, akkor két dolog biztosan eszembe fog jutni:

• az öndefiníció: azaz ez vagyok én ma coachként, emberként, vállalkozóként és ezt bátran vállalom. Sokat dolgoztam azon, hogy ki tudjam mondani, meg tudjam fogalmazni ezeket a gondolatokat. Igazi mélyfúrást végeztem magamban. Nem véletlenül keresnek fel az ügyfeleim olyan kérdésekkel, mint hogy "Mit is csinálok én az életben?", vagy "Jó helyen vagyok-e?", vagy "Szeretném magam szakmailag újra definiálni".
• az érzések méltó helyükre kerülnek - ez ennek az időszaknak a címe az életemben: végérvényesen újraírtam azt a sorskönyvemet, amiben magamat érző, érzékeny emberként rossznak, sajnálatraméltónak, szerelendőnek éltem meg nagyon hosszú időn keresztül. És végül ennek az egy éves írásnak a végére eljutottam oda, hogy a számomra korábban tekintélyszemélynek tartott embertől érkező hasonló kritikát már tudtam nála hagyni: ez már róla szól, róla és az érzelmei kapcsolatáról. Eljutottam oda, hogy kincs ez az érzékenység, és nem vagyok már hajlandó több bántást és rossz szót befogadni ezért. Valószínűleg hoz még az Élet ilyet is, de megerősödtem, és bízom benne, hogy fogom tudni körön kívül hagyni.

Ahogy Brené Brown írja a fent említett könyvében: "Szüleink, tanáraink és mentoraink idealizált változatainak halála az egyik állomás a hős útján, amely mindig ijesztő, mert azt jelenti, hogy ezután mi vagyunk felelősek a saját tanulásunkért és fejlődésünkért. Egyúttal gyönyörű halál is, mert új kapcsolatoknak teremt helyet. Őszintébb kapcsolatoknak igazi felnőttek között, akik megteszik, ami tőlük telik."

Én most ebben a gyönyörű halál állapotában vagyok. 40 évesen feltámadok, és újraírom a referenciakeretemet, a szabályrendszeremet, minden nap tudatosan ránézve arra, hogy mi itt a fontos, és mi az, amire igent mondok a cselekedeteimmel, és ezzel végső soron a gyermekeimnek is új utakat nyitok az életben - generációkon átívelő gyógyulás ez. Örömmel vállalom ezt a kihívást, és örömmel vállalom ezt a felelősséget tanulásomért és fejlődésemért.

Itt tartok most én: a hős útjának ezen az ijesztő állomásán vagyok túl. Még itt van bennem az ijedtség, még keresem a biztonságot, a védelmet, ahogy legutóbb írtam, az elismerést, a szeretetet, a valahová tartozást, és ezeket bizonyosan legalább egy évig tudatosan fókuszban tartom, legalább egy okból: ha ellankad bennem a bizalom és a remény, emlékezni szeretnék arra, hogy ezekért én is tehetek! Azaz újrakalibrálom magamban a biztonsághoz fűződő viszonyomat, azt, amit én ezért tehetek, ahogy erről önrendelkezhetek.

Ha röviden fogalmazok, ezt hozta az elmúlt év: újrakalibráltam belső iránytűmet.

Hálás vagyok, és köszönöm, hogy ezt megélhetem!

TE MERRE TARTASZ AZ ÉLETBEN?

Hogy hívják a következő állomást, és mik mellett hajózol majd el? Mi segít a döntéseknél? Ha szeretnél tudatosabbá válni a céljaidban, a hozzájuk vezető úton és főleg a cselekvésben, szeretettel várlak coachingon! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!

Ha nem szeretnél lemaradni, hogy mi jön ezután: iratkozz fel a Belső Hajtóerők hírlevélre - körülbelül havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.

Tarts velem! Tégy magadért!