Vissza a karanténból - 39. vallomás

Elmaradtam az írással. Kimaradt a múlt heti bejegyzés, és bár a fejemben volt, és bántott, hogy így alakult: megengedtem magamnak, hogy éjszakázás nélkül lefeküdjek, hogy kipihenjem magam, hogy nappal rendrakás helyett befejezzem a határidős munkát, és hogy délután-este felkészítsem a gyerekeimet és hát magamat is az ovira, bölcsire, és hogy elmenjek értük én.

Ezek voltak az én IGENeim, a blogírásra mondott "laza" NEM mögött. Laza - mert most először ebben a blogsorozatban nem okozott problémát tudni azt, hogy megszegem az ígéretemet.
Abban, hogy ezt megosztom veletek, szintén tudatos vagyok: szeretném felhívni a figyelmet arra a folyamatra, ami valójában mindig ott zajlik bennünk, de a nagy változások, váltások idején kezd igazán hangosan zakatolni: a pro-kontra húzd meg-ereszd meg.
Valahogy döntünk.
Én is valahogy döntöttem.
Nem hagytam, hogy magától eldőljön: én döntöttem. Abba az irányba dőltem, ahol meg tudom adni az időt azoknak, akik, amik számomra a legfontosabbak: a gyerekeimnek, a családomnak és önmagamnak, a feltöltődésnek.



Hogy jön ide a karantén? Hát úgy, hogy kétgyerekes anyaként el is fáradtam benne, és meg is puhult a bennem lévő feszesség. Muszáj most idetennem mindkettőt, mert nem lenne igaz az egyik a másik nélkül, és vagy túl idillinek vagy túl nehéznek hangzana.
Már május elején elkezdtem vágyni egy egyhetes családi pihenés iránt, amit beterveztünk június legelejére. Aztán a helyzet és a biztonságkeresésünk felülírta: most nem tudtunk elmenni, hova is, munkailag hogy is... Maradtunk, de együtt: azt adva magunknak, amire szükségünk volt. A karantén segített nekünk meghallani a szükségleteinket, a magunkét is, egymásét is, a gyerekekét is.
És ebben az elfáradásba sok öröm is be volt csomagolva. Egyre gyakrabban hangzott el itthon egymás bíztatására, hogy "megoldjuk".

A nagy változást a gyerekek intézménybe való visszaküldése hozta (részben az ő kérésükre, részben a munkaidő terének kialakítása érdekében, részben bizakodó járványhozzáállásunk miatt - inkább most menjenek, mint nyár végén, amikor a több kontakt nagyobb kockázatot hordoz - a transzparencia kedvéért írom le, miközben tudom, hogy sokan másképp és más szempontok szerint döntöttek: az a sajátjuk). Ez a változás újra átírta a napirendünket. Hiába vagyunk még félig home officeban, azért ez így jelentős kihívás: megfelelni a normál munkarendnek és megfelelni a home office-nak is.
Mert mi is történik? A társasjátékban kiütéssel győzött a pandémia utáni visszaállás: vissza a pálya elejére!
Újból a változásgörbe elején ülök. Igaz, most már rutinosabban: az első mezőkön sebesen csúszom a mélypontig, gyászolgatom a bevált pandémiás home office rendünket, és most egy hét alatt eljutok a kísérletezésen át a döntésig: be akarom építeni az elmúlt 3 hónap tapasztalatait, és másképp szeretném az életemet szervezni. Az én karanténmérlegem ugyanis a nehézségekkel együtt az, hogy hála tölt ki ezért a világból jövő kényszerű lelassulásért, sokmindent megéltem és sokmindenre ráláttam, ahova egyébként talán nem jutottam volna el.



LEGFŐBB TANULÁSAIM, amiket tartani szeretnék a pandémia után:

1. szükségem van a gyakori, ideálisan napi fél óra mozgásra.
A kicsi is aranyat ér, ha van benne nyújtás, elképesztően más közérzettel és lelki teherbírással vagyok jelen a napban, ha ez megadatik, ha ezt megadom magamnak.
Az elmúlt héten vasárnapig nem jutottam a tánchoz: a reggelek a bölcsi/ovi menettel átíródtak, ahogy a napok rendje is, sokkal jobban kötnek a külső keretek.
A múlt héten minden nap tudtam ezt a hiányt, és engedtem magamnak megtapasztalni, hogy mi történik. Kísérleteztem másképp lenni. Vasárnap teret kapott a tánc. És tegnap mind a négyen együtt táncoltunk. Nagy öröm és felszabadultság volt együtt örülni.
A jövőt úgy tervezem, hogy heti 2-3 alkalommal szeretnék táncolni, és keresem most azokat a kereteket, amik ezt lehetővé teszik. Van remény, van támogató közeg!

2. szükségem van heti egy természeti élményre: a testemhez forduláson túl ebből töltődöm a legtöbbet. Megvan az ügyeletes családi program: ha esik, ha fúj, mi megyünk a zöldbe. Szerencsére ebben nagy az egyetértés, és ebben az időszakban olyan sok új helyet fedeztünk fel, hogy öröm rájuk visszagondolni: a sárkányeregetésre, a piknikezésre, a szabadban táncolásra, a medvehagyma-gyűjtésre, a bodzaszedésre, a bogárlesekre és a bújócskákra. Ekkor voltunk leghosszabban offline és együtt. A közös élménynek volt tere.

3. kevesebb aggódás, több levés.
A pandémia elején sok munkám tűnt el, és aggódni kezdtem, aztán lett máshogy.
Nagy tanulás volt ez nekem arról, hogy a teherbíró képességemet mire használom: a munkaterhek egy részét kiváltották a lelki terhek az első időszakban, meg is borultam párszor, aztán a végére megfordult az arány, és elkezdtem leadni a feladataimból: például a blogírás sérült, ugyanakkor ez egy fontos tapasztalás: van más út úgy, hogy közben maradok hű az ígéretemhez: folytatom, írok arról, hogy mi zajlik bennem, csak máshogy ütemezem: figyelmesebben a saját belső szükségleteimre és a szűk családom igényeire.
Kevesebbet aggódom a jövőn, többet vagyok benne: néha éjszaka, sokszor nappal, de megoldom úgy, hogy jelen vagyok, hogy átélem a pillanatot, hogy észreveszem a lehetőségeket.



4. megengedni magamnak a puha anyai minőséget.
Ezt határozottan szeretném többet gyakorolni. És ez a meg- és elengedés olyan jól működött a pandémia végére, hogy most könnyűnek tűnik a vissza- visszatalálás. Heti egy nap anyanapot szeretnék tartani a gyerekekkel, és ez a héten már meg is tudott történni. Jóleső emlékeztető ez arra, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy mennyi örömet élhetünk meg együtt, és végső soron, hogy a gyerekeimnek gyökerük vagyok.
Itt van velem az Eisenhower mátrix is: a sürgős és a fontos kategóriákkal: ahol most nálam nemcsak a sürgős ÉS fontos került be a prioritás elejére, hanem a fontos DE NEM sürgős is.
Más a perspektíva: a kisgyerekeimmel nem sürgős lennem, de ha elszalasztom ezeket a pillanatokat, ki tudja, mikor lesz újra ennyi közös töltekezés. A lényeg a fontosban van.

5. kiállni azért, amire szükségem van.
Ezt nagyon keményen tanultam: az evidens felállástól (ahol anya munkája tűnik el, apa munkája támogatására) kölcsönösen kielégítő megoldás felé elmozdulni. És ez olyan volt, mint egy tánc kérek-s jön a felelet, aztán kérek, s jön a felelet. A pandémián túl is tart: ahogy apa beleáll például a gondoskodó apaszerepbe, és elviszi a gyerekeket reggel, úgy lesz nekem puha női minőségben táncos reggeli napindító félórám.

Első körben ezek azok a tanulások, amiket viszek magammal a jövőbe, ami újra- és újraírja majd a terveket, és amikbe én újra- és újra szeretném ezeket beépíteni. Most ezeket. Aztán lehet, hogy ezek is változnak majd. Ígérem, szólni fogok!

MIK A TE ÚJ MŰKÖDÉSED SAROKPONTJAI?

Ha letisztáznád az új kereteidet, az újfajta működésed sarokpontjait, jelentkezz be hozzám coachingra! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!

Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel! Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.

Tarts velem! Tégy magadért!



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A kapcsolat alapja a támasz. - 6. vallomás

Rugalmasság és kedvesség - 8. vallomás

Hogy lehetek hiteles? Mitől hiteles egy vezető? - 3. vallomás