COVID nyár - 46. vallomás

Szokatlan, különös, rendkívüli ez a nyár, olyan, amilyen még nem volt, és ki tudja, hogy olyan-e, amilyen nem is lesz.
Öt hónapja, amikor a járványhelyzet felborította a “normálist”, még nem gondoltam, hogy különösen szerencsésnek érzem magam majd most azért, hogy tudott bátor tervünk lenni a külföldön nyaralásra, hogy hallgattam magamban a #nemaradjitthon hangra, hogy a nyaralás előtti utolsó két, a vírus szempontjából aggasztó héten ugyan féltünk, mérlegeltünk, és kitartottunk a döntésünk mellett: elutaztunk két hétre Horvátországba. Akkor is, ha bizonytalan volt, hogy zöld országból jövünk-e majd haza, hogy utána karantén vár-e ránk. Akkor is, ha biztos volt, hogy utána önkéntes választáson alapulva se ovi, se bölcsi.
2020 luxusa számomra az, hogy ezt a nyaralást anyagi és szellemi értelemben is megengedtük magunknak.

Tudom, hogy sokan nem mernek elutazni az anyagi bizonytalanság, sokan a lelki bizonytalanság miatt.
Hálás vagyok és szerencsés, hogy mi elmentünk két hétre: hogy közösen tudtunk a férjemmel emellett dönteni, hogy tudtunk együtt kockázatot vállalni és bátornak lenni. Néha vagányságnak éltem meg ezt, néha lázadásnak a #maradjitthon ellen, mégis a bennem leghalkabb, de legerősebb késztetés lehetett szabad: kiszakadni, máshova menni, tengerben fürödni, eldugott strandokat keresni... élt bennem ez a kép, és közösen valóra tudtuk váltani. Sőt az elmúlt évek megszokássá vált horvát nyaralásában lévő rengeteg felfedeznivalót magunkhoz tudtuk ölelni.

2020 luxusa Horvátország, egy kéthetes családi nyaralás.
2020 tanulása és próbája, hogy a kereken öthónapos masszív családi homeoffice-együttlét után (amit a bölcsi és ovi kb. 1-1,5 hónappal szakított meg június-júliusban, ha épp nem volt gyerekbetegség a láthatáron), tudtunk IGEN-t mondani egymásra, az együtt töltött időre, a kikapcsolásra az itthoni szigorú váltásokból: "hol apa, hol anya van veletek, gyerekek", és úgy dönteni, hogy namármost mi tényleg együtt akarunk lenni.

A nyaralás olcsóbb külföldi verzióját hosszasan, fokozatosan, tudatosan készítettem elő:

• tudtam, hogy NEM akarok főzni, volt abból itthon elég, ugyanakkor se vacak strand kajára, sem drága éttermekbe nem vágytam - nem napi szinten. Így a home office tapasztalataiból építkezve beszereztem a tartósítószermentes hazai Polcz ételeket, amit érdekmentesen jó szívvel ajánlok.
• a strand eszközöket összeraktam - mindig egy keveset, épp ami eszembe jutott, hogy semmi ne maradjon itthon. Ami nem volt a növekvő apróságoknak, azt összeírtam, beszereztük.
• rendszeresen kommunikáltam a szállásadóval, hogy mi a helyzet odaát, mit látnak ők abban a buborékban, ahol élnek: a szigeten.
• regisztráltam időben a beutazásunkat.
• egyeztettem a férjemmel az igényemet: egy napot szeretnék egyedül tölteni, énidőként - erre válaszul az jött, hogy ő is... az úton odafele alakult ki, hogy ő az elejefele él a lehetőséggel, én majd még kitalálom
• készültem a szabadidőre, tulajdonképpen arra, hogy ezt az időt most másképp szeretném eltölteni: nem viszek munkát, viszek könyvet, teát, gyöngyöket... a készülésről ebben a bejegyzésben írtam.

Két gyerekkel, egymást hol váltva, hol együtt eltöltve az időt, számomra végül olyan feltöltő volt a nyaralásunk, mint korábban még sosem. Visszatekintve azt gondolom, hogy megérdemeltük, mind a négyen: felnőttként azt, hogy kikapcsoljunk, hogy az agyunknak pihenőt adjunk (nehéz is most visszaállni), a gyerekek pedig azt, hogy végre mindkét szülőjükkel legyenek, hogy kalandokban vegyenek részt velünk, hogy megtapasztalják, hogy együtt vagyunk.

Tulajdonképpen ez a nyaralás a családunk összetartásának az ünnepe volt nekem: mindenkinek lehetett az, ami éppen foglalkoztatta: a merülés a lányomnak, a fiamnak a homokozás a tengerparton, a férjemnek a hajnali futások, nekem az olvasás és a gyöngyfűzés, és támogattuk ebben egymást, akkor is, ha nehéz volt folyton résen lenni, hogy a szobatisztaságot gyakorló fiamat éppen milyen inger kerülgeti, és megoldani a helyzetet akárhol vagyunk.

A nyaralásnak számomra két csúcspontja lett: az első, a lelki/mentális váltást, a kikapcsolást jelentő énidő, amit végül a kezdeti tervektől eltérően a hegyen töltöttem éjjel háromtól délután egyig egyedül. A második, amikor a könyvet, a gyöngyöket, és egyáltalán mindent hátrahagyva jószívvel, az együttlét öröméért mentem a családommal lubickolni. Ez egyértelműen a második héten, egyértelműen az énidő-tankom kellő feltöltése után tudott bekövetkezni: ekkorra ez vált a legfontosabbá, mert én mint anya már kaptam levegőt, már tudtam csak úgy merengeni, kikapcsolt logisztikus aggyal, saját lelkemet a szükségleteim meghallása és kielégítése által megsimogatva.

Le merem írni, mert tudom, sok anyától hallom ezt: nem könnyű belelazulni a kisgyerekek mellett a nyaralásba. Nekem sem volt könnyű. Mindenképpen szükségem volt arra, hogy legyek magammal egyedül, hogy meghalljam és meg is hallgassam magam. Azt a csodálatos élményt, ami ennek keretet adott, pedig a férjem inspirálta, aki gyakran kel még sötétben nagy hajnali terepfutások végett. Mutatott nekem egy fantasztikus látképet a lentről kopárnak, száraznak kinéző unalmas hegy tetejéről: IDE KELL MENNEM! A hazafele úton büszkén erre az inspirációra és megörülve az újonnan felfedezett közös pontnak meg is jegyezte: "egészen szuperszónikus, hogy éjjel felkeltél, és elindultál sötétben túrázni, és hogy még élvezted is".

A hazaúton a következő közös tervünk is kialakult, dátum is lett hozzá és segítség is..., a hazaúton, ugyanis a rosszabbodó horvát helyzetet és a helyi strandok növekvő zsúfoltságát észlelve "hazamenekültünk", két nappal hamarabb indultunk útnak, mint terveztük, lemondva két további napról, miközben fájt a szívem, hiszen éreztem, hogy most kezdődik az igazi töltődés, nálam pontosan a 12. napon., ehhez képest még két napot töltöttünk ott. Olyan volt meghozni a döntést, hogy hamarabb jövünk, mint lemondani a legjobb falatról. Mégis ez volt a legharmonikusabb döntés a körülményeket, a beszűkült lehetőségeinket, a biztonságigényünket figyelembe véve. És megerősítő volt ebben együtt lenni. Másrészt tudatosította, erősítette bennem azt is, hogy legközelebb minimum három hétre tervezzek. Hiszen épp itt van egy nagy mentális váltás.

Most csak annyit érzékelek már itthon, hogy tapogatozóm, mintha beragadtam volna ebbe a feltöltődés közbeni állapotba, mint valami alagútba, és nem indították újra a rendszert.

Lassan megemésztem mindazt, ami velünk történt, a könyvet, amit olvastam, az ötleteket és gondolatokat, amik bennem megfogantak, leírom ezeket a bejegyzéseket, és ezzel  ott lesz a pont, a pont, ami híd is a jövőbe, ami lezárttá, de a legjobb értelemben lezárttá: kerekké, teljessé, energizálóvá teszi ezt a nyári emléket.

Köszönöm magamnak, hogy így alakítottam ezt a nyarat. 

Köszönöm, hogy megálltam a hegytetőn! (erről a következő bejegyzés fog szólni)

TE HOGY LÉPSZ TOVÁBB?

Hagysz időt megérteni és megemészteni a történteket? Átgondolod a téged érő hatásokat? Mi válik építő tapasztalássá? Ha szeretnél tudatosabban továbblépni, ha használnád a tanulságokat, szeretettel várlak coachingon! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!

Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel! Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva körülbelül havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.

Tarts velem! Tégy magadért!