Mit mond rólam a hegy? - 47. vallomás

Fantasztikus elengedős élményt hozok, ami inspirálhat téged is bátran kiállni azért, amire valóban vágysz. Persze ez nem könnyű. Ez a különös éjszakai-hajnali-nappali túra egyedül a hegyen sok mély gondolatot indított el bennem: mi is a hegy? mit jelent megmászni a hegyet? és mit mond rólam az, ahogy én ezt megcselekszem?

ARCCAL A HEGYNEK - FELFELÉ

Éjjel 3:40 - spontán ébredés, nem is tudok visszaaludni, később akartam indulni, de inkább készülődni kezdek: arctisztítás, arckrém (véletlenül még az éjszakait teszem fel, hát persze, éjszaka van még, teljesen sötét odakint, ez logikus, nem?), ez a rituálé mindig feldob, éberré, üdévé tesz. Iszom, alma-répa-céklalé, felöltözöm, beteszem az utolsó pár dolgot, amit este már csak a hátizsák mellett hagytam, előkészítem a lámpát, nézem kint az eget, felhúzom a cipőt és 4:30-kor elindulok.

Sötétben, a tücskök ciripelése, egy kósza autó, majd a főútról letérő hegyi utat itt-ott megvilágító lámpák, a kerítésen túlról bégető bárányok, majd egy előlem tétován menekülő bárányraj teszi hangilag, képileg érzékletessé a túra elejét. Éjszaka van, minden alszik, ott nyitva egy kertkapu, mintha éjjeli látogatót várnának, majd megtalálom az útjelzőt: áttérek a turistaösvényre: az osztrákok segítettek a létrehozásában, mert Rudolf főherceg is erre járt annak idején... nocsak, nocsak... Pókfonalakba akad a rövidnadrágban szabad bőrfelületem, az övemre csatolt lámpa megvilágítja a kiálló köveket. Nincs fény. A hold nagyon fakó, pár nap múlva teljesen eltűnik. Sajnálom, hogy a teliholdról lemaradtam, de majd legközelebb.

A nap még várat magára, ennek örülök, nem nézegetem az órám, de szeretnék napfelkeltére felérni a hegytetőre. Ugyanakkor már előző este eldöntöttem, hogy nem fogom magam emiatt sem ostorozni, sem bánkódni, ha nem sikerül. Szeretnék most a pillanatnyi állapotomra, érzéseimre figyelni, és nem terveket teljesíteni. Ja, hát nem vagyok kondiban. Hárman leelőznek felfelé. Egy gyakorlott, extra gyors túrázó és egy pár, akinek a férfitagja igencsak túlsúlyos. Hű, ez nem vet rám jó fényt, de nem baj. Inkább megpihenek, élvezem a fordulókban a kilátást: a szemközti hegy sziluettjét, ahogy a túloldalt felkelő nap sugarai hátulról megvilágítják. Egy csokis keksz is lecsúszik, kell az energia.

Hajnal 5:30 - az egyik kanyarban, amikor már az utolsó harmadot sejtem, arculcsapásként ér egy tábla: még 40 perc. De nem adom fel. Lassabban, elcsigázva haladok, messze még a vége, minden remény elveszett, hogy lássam fentről a 6 órakor várható napfelkeltét. A napfelkelte mint határidő - frusztrál, akkor is, ha korábban megegyeztem magammal, hogy nem baj, ha nem teljesítem... Nem vagyok jó kondiban. Ez tény. Mi ellensúlyozhatja? Az alapos tervezés és a korlátaim tudatosítása: a lábam érzékenysége miatt inkább zárt cipőben mint szandálban jövök, hozok lámpát, holott természetes hold- vagy napfényre vágytam, - győz a biztonság, megállókat tartok, figyelek a hidratáltságomra és az energiaszintemre.

Miért zavar mégis, hogy még 40 perc? Mert tudom, hova akarok eljutni, és mikor akartam ott lenni. És tulajdonképpen az arculcsapás zavar, hogy felfelé rosszul becsülöm az időt és különösen a távolságot: közelinek tűnik a hegytető, messzinek a part, de a valóság csak ebből a pontból tűnik így. A haladás újabb kanyarokat, újabb felfelé vezető szakaszokat hoz.

MIT MOND RÓLAM AZ, AHOGY MEGMÁSZOM A HEGYET?

Útközben - mert ugye, végül sokkal több időm van gondolkodni, mint hittem, felteszem magamnak ezt a kérdést. Mit mond rólam az, ahogy megmászom a hegyet? Az első konklúzió egyértelmű: kíváncsi és nézelődő vagyok sokkal inkább mint versengő. Élvezni akarom az utat, és tudom, hogy ehhez idő kell. Ezen a ponton álltam meg először, amikor ez megfogalmazódott bennem. Elővettem a telefont, és elkészült a lenti kép.

Én szeretem élvezni, megízlelni a jelent, iszonyú kíváncsi vagyok: hogy honnan jönnek a hangok, a fények, és mit ébresztenek bennem. Egészen pontosan látom, hogy nem szeretnék teljesítménytúrázó lenni. Nem szeretnék átrohanni a részleteken. Többször megállok gyönyörködni, megünneplem a sikert: hogy eddig már eljutottam, örülök az elért eredménynek, az elért tengerszint feletti magasságnak (ez tutira nem a magyar kultúrából hozott érték, pedig micsoda energiaforrás!). Nem mindegy, hogy végig arccal a hegynek megyek, vagy megállok gyönyörködni a hátam mögött kibomló kilátásban. Két teljesen eltérő perspektíva: nehézségfókusz versus elégedettségfókusz. Azért csinálom, hogy kipipáljam, vagy azért, hogy tanuljak, jelen legyek, megértsem a helyet, magamat, a világot, ami körülvesz? És igen: látni akarom, tudni, hogy honnan jöttem, nem csak azt, hogy hova tartok: a megtett út látványa elégedetté tesz.

Ahogy világosodik, egyre jobban kirajzolódnak az úton a kecskebogyók. Kikapcsolom a lámpát. Zsályát szagolok, és belélegzem az erdő friss illatát. Többször megállok, mert nem akarom elmulasztani a nap első sugarait. Vissza-visszatekintek, nézem, hogy a felhő mögül előbújt-e már a nap. Türelmetlenség ébred bennem. Kezdem sejteni, hogy a napfelkeltét nem a hegytetőről nézem majd végig. Az ösvény, az erdő alja rózsaszínbe borul, gyönyörű, pillanatokig tartó színjáték köszönti a hajnalt, és én vidámabban, üdébben lépkedek tovább: fel-fel.

FÖNT A HEGYEN

Hajnal 7:00 - "tessék, felértél a hegytetőre. Bár 3:40-kor még húzott vissza az ágy, a gondolatok már nem hagytak nyugodni, elindultak a csúcs felé. Hálás vagyok, hogy Péter járt erre, és hogy megosztotta velem az örömét és a képet, ahogy a "sárkány farka" látszik innen elterülni a tengerben. Akkor kezdtem el vágyódni ide."- írom a hátizsákból elővett naplómba.

Hálás vagyok az alapos tervezésért, hogy két napja rakom össze darabjaiban a mozaikot, és teszem fel magamnak újból és újból a kérdést: mit is szeretnék csinálni, mikor indulnék, mit vinnék, mibe öltöznék. Jólesik most visszatekinteni erre a folyamatra:

  • Jól jött a rövidnadrág, de most a szélben a plusz ing és a szári is. Jó útvonalat választottam, és ehhez sokat kérdezgettem a férjemet, aki befutotta már az összes hegyi utat, hogy merre érdemes menni, melyik út mennyi ideig tart, mit kell róla tudni, hogy hol van az a hely, ahol a fotót készítette.
  • Ellenőriztem előzetesen is a fizikai és érzelmi állapotomat: mihez van elég bátorságom és mire vágyom - ez utóbbi azért vetekszik, mert legszívesebben éjfélkor indultam volna, de a naponta 10%-ot csökkenő holdfény elkedvtelenít: nem szeretek én éjjel elemlámpázni.
  • Elkövettem a hibát, hogy elújságoltam messengeren a tervemet anyukámnak, aki szokásos féltő anyai szavaival felébresztette bennem a gyerekkoromból jól ismert félelmet, és elbizonytalanodom: jobb, ha nem megyek? mi van, ha történik valami? meg aztán ki tudja, hogy ki van odakint? Már meg sem írom, hogy egyedül megyek. Hasznos tapasztalás, ahogy megfigyelem a saját félelmem és az anyukámtól eredő félelem szétválasztását. Az én sötétségemben ismeretlen démonok és állatok vannak, anyukám mástól félt engem. Ez is tisztába kerül, ennyivel is többet tudok magamról. Anya, ha ezt most olvasod, úgy szeretném, ha hallanád, hogy ez itt rólam szól, és a féltést is köszönöm!
  • Lassanként raktam össze a hátizsák tartalmát, semmi feleslegeset, de a legszükségesebbeket vittem magammal: eszembe is jutott a NASA gyakorlat. Mi dönti el, hogy mi a legszükségesebb? A félelmeim, a szükségleteim, a SZŰKségleteim, az önismeretem, a helyismeretem, mások tapasztalatai? Ez mind egyben: bekerült a férjem által javasolt három 1,5 literes víz - én tudtam, hogy meg fogom inni, az édesség (pedig nem vagyok édesszájú), a sós kaja (mert erre vágytam), a napló, a toll, a lámpa, a napszemüveg, a holdfény és az érettség karkötő - egy éjszakára, egy nappalra, hogy őásványságukat feltöltsem és hogy ne érezzem magam egyedül, a telefonom, zsepi, plusz ruhadarabok.
  • Összesen 3-4 óra szólt a tervezésről az elmúlt napokban. Feljutni terv szerint 1,5 óra lett volna, nekem 2 volt. Azaz az előkészítés hosszabb ideig tartott. És szervezetfejlesztőként, projektek korábbi koordinátoraként bólogatok magamban: így van rendjén. Így is kellene lennie. Megérte. Mindenem megvan.
Amikor felértem a hegyre, vagy tíz percig voltam egyedül, igyekeztem magamba szívni a látványt. Körbejártam a kápolnát, fotókat készítettem, körülnéztem, és megérkeztek az első emberek, majd egyre többen jöttek. Népszerű a hely, s úgy látom, mindenki napfelkeltére akart ideérni. Ekkor kezdtem el figyelni az emberekre: vajon ők hogy jöttek, hány évesek, milyen kapcsolatuk van egymással: rengeteg feltételezésem lett. Aki köszön, az kedves helyi, az olasz pöffeteg turista rám se néz, rohan, fotóz, pipál. Aztán leültem néhány kő árnyékában, hogy halljam magam újra ebben a hangzavarban - különös volt, ahogy a környezetem újra megtelt emberi hangokkal, és kihívásként éltem meg, hogy magamra figyeljek. Tudtam, hogy ezek a gondolatok is rólam szólnak, nem róluk. Hallani akartam, mit üzennek: figyelemre vágytam... de rossz helyen kerestem: magamnál találtam meg. Itt az ideje reggelizni. Remek ez a fészek, megiszom az első üveg vizet, megeszem a kenyerem, írom a naplóm. 


Sosem túráztam talán még ilyen gyönyörű helyen. A Triglav megmászásának emlékei köszönnek vissza, de ez a táj lágyabb, és ahogy a víz körbeveszi az elterülő sárkánytestet, csudaszép. Gyönyörűen látszódik, ahogy a szellő és az áramlatok fodrozzák a vizet odalent. Felismerek távoli szigeteket, tegnapi és tegnapelőtti strandokat, Liskit, Szlatinát. Figyelem a vitorlásokat. Van, aki korán útrakelt. Vannak, akik olyan távol vannak, hogy szinte nem lehet eldönteni, hogy a teljesen elmosódó horizonton az égben vagy a vízben hajóznak-e. Van, akik kisbabával érkezett. Az én kisfiam is biztosan megébredt, és hiányol már. Pár év múlva kiváló közös túrákat teszünk majd négyesben.

MIT ÜZEN AZ ÚT?

Ahogy befejezem a reggelimet, ezt írom le: "szeretnék az éles sziklákra, magas hegyekre az életemben ugyanezzel a szelídséggel és gyöngédséggel tekinteni, ahogy a tájon lankáról lankára vándorol a tekintetem. Mert innen csak lankának tűnnek. A fák között, a fák alatt pedig éles sziklák, apró vagy nagyobb kövek vannak, amiken mint tojásokon, óvatosan, figyelemmel lépkedtem, nehogy megcsússzak, mint egy-egy családi konfliktusban, vagy mint a gyerekekkel a vitákban. Nincs mindig ez a figyelmem. De ez a kép segíthet: hogy egy nagy kép része a pillanat, a pillanatnyi érzelem. Hogy az út tovább tart, hogy elmúlik a pillanat, és csak egy kicsi kő az úton az eltört üveg, a hiszti és a nyávogás. Távolról meg sem látszik az a kő. Nincs meg mindig ez a fókuszom, különösen, ha egy sorozatban sok kis kőben megbicsaklik a lábam. Türelmetlen és feszült leszek. Hogy tudtam most az erdőben mégis továbbjönni a feszült pillanatokban?
  1. orron át lélegeztem, szájon át fújtam a levegőt, tartottam a fókuszt a levegőn
  2. leültem, megpihentem, figyeltem a testi szükségleteimre: inni, enni, ha esik a vérnyomásom, és figyeltem, hogy a szívdobogás miért van: a sötétségtől való félelem, vagy a hegymenet idézi elő? Csak tudatosítani, hogy ezek egyszerre itt vannak."

Az úton felfelé hosszan egy futó projektem járt az eszemben - projektmenedzser és szervezetfejlesztő szemmel rengeteg hasonlóság villant fel bennem - ezekről majd a szakmai blogomon fogok írni.

Ahogy ülök, írok, figyelek befele, eltűnnek az emberek körülöttem, eltelik két óra észrevétlenül és megtelek a csenddel, a szellő borzongásával, az erősödő napfénnyel, az ég és föld találkozásának a látványával és béke vesz körül. Mérföldkő. Úgy értem el hozzá, hogy megálltam a hegyen. Zen. 

Ez a béke engedélyt ad nem rohanni haza, hanem lenni benne. Megírom a férjemnek, hogy mégsem reggelire érek haza, hanem majd inkább a strandon találkoznék velük délután, szeretném még élvezni ezt a helyet, túrázni, lenni egyedül, gyönyörködni, töltődni. Ezzel magamnak megadom az engedélyt. Jön a megnyugtató válasz. Megtervezem az utat a térkép alapján, jócskán ráhagyva az időt, tudom, hogy szeretnék még hosszabban leülni 1-2 alkalommal. Könnyű léptekkel indulok tovább - kecskebogyók, gyíkok, pillangók és kabócazene között.

SPONTANEITÁS ÉS TÜRELMETLENSÉG

Leereszkedem egy barlanghoz, a hegynek azon az oldalán, amerről jöttem. De a nappali autózaj, a strandok felhallatszódó zaja visszatántorít. Nem így akarok túrázni. Csendet keresek.

Két német bringás turista a hiányos felszerelésemen nevetgél, és fentről azt nézik, hogy hogy kapaszkodom lefelé. Spontán egy via ferrata utat választok, a legelsőt, amit meglátok a hegy másik oldalán, nézegetem, nem tűnik vészesnek, szeretem a kihívást. Bosszantanak a német pasik, és eszembe jut a pár nappal ezelőtt befejezett Brené Brown könyvből a gyakorlat, amit megcsináltam: 3x3 cm-es cetlire írtam azok nevét, akinek számít a véleménye az életemben. Ők nem voltak rajta. Megyek tovább, elszáll ez a bosszúság.
De jön másik: lefelé kőgörgetegen haladok az acélsodrony végétől, hosszan, nagyon hosszan, legalább fél órája, és türelmetlenül várom a végét. Fürkészem, hogy hova tart az út, érzékelem, hogy remeg a lábam, és egy fülvakarásnyi figyelemkieséstől mindig megcsúszom a köveken. Koncentrálnom kell. Ha le akarok jutni épségben, nincs más út. Megállok, pihenek, ez az egyetlen segítség most: kivenni a lábaimból a feszülést, inni, lassan lélegezni. Lefelé annyit izzadtam, mint korábban a kétórás úton felfelé, és nemcsak a nap eltérő állása miatt. Meg KELL állni.


MIRŐL SZÓL EZ A KIRÁNDULÁS?

Összerázódom magammal. Szó szerint.
Fölfelé járt, biztonságos utat, lefelé az ismeretlent, az újdonságot keresem. Nekem mindkettő felfedezés. 
Aztán van egy pont, ahol eltévesztem az utat, visszafejtem, mint horgolásnál a fonalat a hibáig: visszatérek az utolsó jelzett pontig, és meg is látom a jó irányt. Innentől egy jó darabon a figyelmem fókuszában marad a kérdés: mire is használom én az útjelzőt, vagy mondjuk úgy, a logikai keretrendszert? Ellenőrzőpontként, hogy jó felé megyek-e. Megerősít, vagy korrigál. Vállveregetés, sóhaj, vagy visszafordulás. Sokszor csak visszafordulva látom meg, hogy jó helyen vagyok, épp a hátam mögött van a jel. Többször megfordulok körülnézni. Tulajdonképpen a biztonsági rendszer a jelzőrendszer.

A tévesztés és a bosszankodás összefügg bennem: a legtöbbet az elmúlt órában bosszankodtam: a meleg, a karistoló ágak, a tűző nap, a kőhalmok, a köves út, a kőgörgetegek miatt. Kalandos, ahogy szeretem, de én bosszankodtam. Remeg a lábam, fáradt vagyok, szomjas, ekkor tartom a második hosszú pihenőt. Lefekszem a földre. Gyönyörű a táj: a hegy lakatlan oldalát és a távolban vitorlásokat látok. Egy lélek se jár erre, még a kecskebogyók is kiszáradtak. Örülök ennek a csendnek. Itt valóban csak a madár jár. Legalább is ebben az órában. Gondolom, az okosabbja korábban megtette az utat. 
Mégis, sokkal jobban bírom a meleget, mint a tengerparton képzeltem. Akkor nem értettem, hogy a férjem miért túrázik tűző nap idején, most értem: itt azért szellő lengedez, van árnyék, lehet menni, megpihenni, és rengeteg a tér és a csend.

11:00 Hosszan kinyúlok a földön. Hagyom, hogy a kimerültség földre kényszerítsen. Fáradt vagyok, leginkább az elmúlt két óra fokozott fizikai és mentális figyelmétől. Lélegzés. Ahogy tanultam. Emlékeztetem magam. Nézem a vitorlásokat. Nézem a vizet. Nézem a fákat. Nézem a köveket. Érzem a köveket a hátam alatt. Vagyok. 


Amikor újra elindulok, már látom a végét, megérik bennem a vízbe merülés vágya: a strandra mennék, de még másfél óra ebben a melegben. Újra bekenem magam, leizzadtam a naptejet. Már a fejemen a kalap, a napszemüveg. 

Miről szólt ez a kirándulás?

Az elengedésről, arról, hogy milyen nehéz valóban lelassulni felpörgött öt hónap után, és csak lenni. Arról, hogy ez lehetséges. Arról, hogy megadom ennek az időt. Arról, hogy gyöngéd vagyok magammal. G.M., kedves ügyfelem, köszönöm neked ezt a szót, amit a közös munkánk befejezésével a visszajelzésedben adtál nekem. Elhoztam ide, és adom magamnak a gyöngédséget.
Szól az önrendelkezésről is - hogy ez mennyire fontos, hogy felelősséget vállalok az énidőmért, hogy én saját erőforrásból megvalósítom az álmaimat, egészen addig, hogy most le fogok gyalogolni a hegyről, nem várva, hogy bárhova értem jöjjenek, hanem megkeresem az enyéimet, és meglepem őket a vízben, majd ellebegek velük. 
A fizikai erőnlétről - amit szeretnék a fókuszomba újra beemelni, rendszeressé tenni. More cardio.

Jólesik átvenni a parton a fürdőruhát, és együtt fürdeni, majd pihenni velük, de csakis egy jól megérdemelt sör után, amit már együtt iszunk meg.
Köszönöm a családomnak, hogy ez ilyen békésen lehetett. És köszönöm magamnak, hogy beleálltam!
Felejthetetlen élmény volt ez a túra, és egyértelműen új perspektívát nyitott az énidőm és a férjemmel közösen eltölthető idő tekintetében is.
Szuperszónikus, ahogy ő fogalmazott.

Hála és elégedettség van bennem.
Köszönöm!



TE HOGYAN CSINÁLOD AZT, AMIKOR ELENGEDSZ?

Honnan tudod, hogy eljött az ideje? Mi a technikád a feszültség csökkentésére? Mennyi időt adsz magadnak? Ha szeretnél tudatosabbá válni az elengedésben, szeretettel várlak coachingon! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!

Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel! Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva körülbelül havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.

Tarts velem! Tégy magadért!






Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

COVID-mérleg - veszteségek és nyereségek - 51. vallomás

Vállalkozónak lenni - KIHÍVÁSOK - 49. vallomás

MI FONTOS MOST? SZÜKSÉGLETEIM TOP 7-ES LISTÁJA - 53. VALLOMÁS