Te felnőttél? - felnőtté válás, leválás - 16. vallomás
Felnőttség.
1, A felnőtté válás mikor és miért vált számodra fontos kérdéssé?
Anna: - A felnőtté válás határai eléggé elmosódtak az életemben. Talán túl korán váltam felnőtté, talán túl későn... Édesanyám korai halála miatt (10 hónapos voltam) apai nagyszüleim neveltek egy kis faluban. Életemnek ez a része csodálatos emlékként él bennem. Amikor a távolban élő apám ismét megnősült, magukhoz vettek. Ezt úgy éltem meg, hogy elszakítottak a Mamától (is): 11 évesen kerültem egy vadonatúj környezetbe, városba, új nevelőanyához, az apámmal élés is ismeretlen volt korábban. 14 évesen ismét hatalmas változás jött: egy újabb város, kollégiumi lét 4 éven keresztül. Ezt követte a fővárosi főiskola és az albérletekben lakás. Nem volt nehéz számomra szinte akárhol beilleszkedni, gyökereket ereszteni.
Izabella: - Hozzád képest igencsak "aranyéletem" volt, mert 18 éves koromig a szüleimmel éltem, és aztán még öt évig hétvégente ingázva hazajártam. Azaz ifjú felnőttként éltem meg azt, hogy kikerültem a biztonságos, megszokott környezetemből. Ebből nálam az következett, hogy nehezen eresztettem aztán gyökeret, és nehezebben is kezdődött az önállósodás az életemben, akármennyire is makacsnak tartottak a szüleim.
Anna: - Igen, ezek a váltások, nálam sem feltétlenül jártak együtt a felnőtté válással. Részben rendkívüli módon gyorsították azt, hisz nem függtem szülői utasításoktól, többé-kevésbé önálló döntéseket hoztam. Ám eközben végig komolyan alkalmazkodtam a mindenkori környezetem elvárásaihoz - a határok feszegetése közben is. Az ennek mementójaként kapott iskolai intőtől eltekintve aránylag problémamentes kislányként vittem az örökölt családi rendszer értékrendjét, betartottam az elvárásokat, melyek gyakran felülírták saját igényeimet - de ez volt a természetes. Akkor azt hittem, ez a természetes.
Izabella: - Milyen jólesik ez a gondolat, Anna! Én is azt hittem, hogy az elvárásoknak való megfelelés a normális!! De nem! Mennyire nem így gondolom ezt ma! Kitűnő tanulóként, jókislányként nőttem fel (erről itt írtam), csak egyszer tartottam attól, hogy a vélemény-nyilvánításom intőt von maga után, de ez nem jött el. Nem értem el a határt. Visszanézve: rengeteget lehetett volna még kísérletezni.
Anna: - Aztán felnőtt koromban történt valami: már több évtizede egyedül neveltem a két fiamat, készültem az Édesapámat meglátogatni. Erre - a körülményekre való tekintettel - igen ritkán került csak sor. A súrlódások elkerülése érdekében időben "bejelentkeztem". Minden elintézve, vonatjegy előre megváltva, majd az utazás reggelén csörgött a telefon. Útra készen, az ajtóból léptem vissza: apám lemondta az utazásomat, a náluk kialakult helyzetre hivatkozva. Bár nem volt ismeretlen a szituáció számomra, most azonban másként reagáltam: Ezt nem lehet velem megcsinálni. Ezt nem lehet egy felnőtt emberrel megcsinálni. Úgy döntöttem, nem hagyom magam többé dróton rángatni, s félelemmel vegyes határozottsággal indultam el mégis a hosszú vonatútra. Ez volt az a pillanat, az a döntésem, amikor valami megváltozott bennem: végigcsináltam a határozott szülői "utasítás" ellenére valamit, s ennek egészen határozottan, érzelem- és sértődésmentesen hangot is adtam, a helyszínre megérkezve. Legnagyobb meglepetésemre tökéletesen elfogadottá vált ez a mondatom, s a látogatásom is. Akkor már tarsolyomban volt némi tudás a kommunikációról, és egy kis szellemi útravaló a felnőtt-felnőtt helyzet létrehozására vonatkozóan.
3, Mik számodra a felnőtté válás kritériumai?
Anna: - A felnőtté válás messze nem esik egybe a nagykorúvá válással. Van, hogy hamarább bekövetkezik, van hogy sokkal-sokkal később. Én magam igen későn érő típus vagyok, sok szempontból csupán az utóbbi évtizedekben érzem magam felnőttnek. Nálam a több generáción átívelő szülői és felmenői értékrendtől való (lelkifurdalás nélküli) elszakadás, saját értékrend felvállalása jelenti ezt a folyamatot. Óriási megkönnyebbülés, hogy nem másnak (család, munkahely stb) akarok megfelelni. Ehhez azonban több évtizeden át vezetett az út. A gyerekvállalás, az anyaság olyan csodálatos dolog volt az életemben, hogy nem is gondoltam arra, hogy identitásom egyéb, gyerekektől független részeit is kialakítsam. Erre részben időm sem volt, részben igényem sem. Csak később, amikor a gyerekek már leváltak, kezdtem el igen komolyan dolgozni önmagamon, s pótolni azt a "hiányzó" részt, ami talán érett felnőtté tett. Fiaimnál az átgondolt döntéshozatalt, a felelősségvállalást tartom legfontosabbnak. Azt, hogy akarjon, tudjon, képes legyen önmagáról gondoskodni. Hogy megbízható legyen (az én értékrendemben a megbízhatóság az egyik leglényegesebb szempont - mindenféle emberi kapcsolat esetén).
Izabella: - A felnőtté válás számomra valójában egy folyamatos egyensúlykeresés, ahol annyit szeretnék magamról levetkőzni abból, amit a szüleimtől kaptam, amit nem érzek a magaménak, és megtartani mindazt, amivel valóban azonosulni tudok. Írni is nehéz erről úgy, hogy tudom, hogy olvasni fogják e sorokat. De bízom abban, hogy lehet ennek egy "kinek van igaza" megközelítés helyett egy önkritikai nézete: melyik részemmel nem értek egyet, és mit szeretnék változtatni - ez ugyanis egy fontos mérce a számomra: felnőttként képes vagyok a kesergés helyett cselekedni, és ez minősít: cselekszem, vagy kesergek. Számomra a felnőtté válás szorosan összefügg a személyes felelősségvállalással és az önrendelkezéssel.
Innen folytatjuk...
TE HOL TARTASZ A FELNŐTTÉ VÁLÁSBAN?
Ha segítségül hívnád a coachingot, hogy tegyél egy lépést, jelentkezz be hozzám coachingra!
Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!
Ha segítő szakmában dolgozol, ezen a workshopon nézhetsz rá kapcsolati működésedre: Mitől működik? A segítő kapcsolat.
A következő két bejegyzés is a felnőttségről fog szólni. Kísérj el, és tanulj magadról!
Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel. Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.
Tarts velem! Tégy magadért!
Nem zöldség. Komoly téma. S tétje van. Azt hiszem, nem kisebb, mint a következő generációkra örökített terheink.
Amikor eldöntöttem, hogy erről a témáról írni fogok, azonnal beugrott, hogy kedvem volna ezt közösségben tenni, valaki olyannal közösségben, akinek, mégha másik generáció képviselője is, szintén fontos ez a téma. Foglalkozik vele, és a másik oldalnak: az elengedő félnek nyújt támaszt. A kapcsolatunk egy múzeumban kezdődött, ahol ahogy ő fogalmazott nemrég: a "főnöke" voltam. Tisztelem és nagyra tartom Köves Béláné Annát, vagy írói álnevén Földeáki-Horváth Annát nemcsak azért, mert ősz fejjel beiratkozott az egyetemre, és utánam pár évvel elvégezte a mentálhigiénés szakember képzést, hanem azért is, mert a témát azóta is felvállalja (többek között a Saját utak - Leválás oldalán), viszi, képviseli saját életében, felnőtt fiai támogatására is. Meghatódott vagyok, és csodálattal állok azelőtt, ahogy a megtörténttel Anna szembenéz: ahogy felismeri, hogy a belátás, a változtatás, a feldolgozás valójában egy lehetőség neki is, a következő generációnak is a szívbéli találkozásra és a gyógyulásra.
Mindezek miatt biztos vagyok benne, hogy ez és a következő két bejegyzés, amit párbeszéd formájában írunk, sokak számára hasznos lehet.
Íme, így beszélget egy 67 és egy 39 éves a felnőttségről.
Íme, így beszélget egy 67 és egy 39 éves a felnőttségről.
1, A felnőtté válás mikor és miért vált számodra fontos kérdéssé?
Anna: - A felnőtté válás határai eléggé elmosódtak az életemben. Talán túl korán váltam felnőtté, talán túl későn... Édesanyám korai halála miatt (10 hónapos voltam) apai nagyszüleim neveltek egy kis faluban. Életemnek ez a része csodálatos emlékként él bennem. Amikor a távolban élő apám ismét megnősült, magukhoz vettek. Ezt úgy éltem meg, hogy elszakítottak a Mamától (is): 11 évesen kerültem egy vadonatúj környezetbe, városba, új nevelőanyához, az apámmal élés is ismeretlen volt korábban. 14 évesen ismét hatalmas változás jött: egy újabb város, kollégiumi lét 4 éven keresztül. Ezt követte a fővárosi főiskola és az albérletekben lakás. Nem volt nehéz számomra szinte akárhol beilleszkedni, gyökereket ereszteni.
Izabella: - Hozzád képest igencsak "aranyéletem" volt, mert 18 éves koromig a szüleimmel éltem, és aztán még öt évig hétvégente ingázva hazajártam. Azaz ifjú felnőttként éltem meg azt, hogy kikerültem a biztonságos, megszokott környezetemből. Ebből nálam az következett, hogy nehezen eresztettem aztán gyökeret, és nehezebben is kezdődött az önállósodás az életemben, akármennyire is makacsnak tartottak a szüleim.
Anna: - Igen, ezek a váltások, nálam sem feltétlenül jártak együtt a felnőtté válással. Részben rendkívüli módon gyorsították azt, hisz nem függtem szülői utasításoktól, többé-kevésbé önálló döntéseket hoztam. Ám eközben végig komolyan alkalmazkodtam a mindenkori környezetem elvárásaihoz - a határok feszegetése közben is. Az ennek mementójaként kapott iskolai intőtől eltekintve aránylag problémamentes kislányként vittem az örökölt családi rendszer értékrendjét, betartottam az elvárásokat, melyek gyakran felülírták saját igényeimet - de ez volt a természetes. Akkor azt hittem, ez a természetes.
Izabella: - Milyen jólesik ez a gondolat, Anna! Én is azt hittem, hogy az elvárásoknak való megfelelés a normális!! De nem! Mennyire nem így gondolom ezt ma! Kitűnő tanulóként, jókislányként nőttem fel (erről itt írtam), csak egyszer tartottam attól, hogy a vélemény-nyilvánításom intőt von maga után, de ez nem jött el. Nem értem el a határt. Visszanézve: rengeteget lehetett volna még kísérletezni.
Anna: - Aztán felnőtt koromban történt valami: már több évtizede egyedül neveltem a két fiamat, készültem az Édesapámat meglátogatni. Erre - a körülményekre való tekintettel - igen ritkán került csak sor. A súrlódások elkerülése érdekében időben "bejelentkeztem". Minden elintézve, vonatjegy előre megváltva, majd az utazás reggelén csörgött a telefon. Útra készen, az ajtóból léptem vissza: apám lemondta az utazásomat, a náluk kialakult helyzetre hivatkozva. Bár nem volt ismeretlen a szituáció számomra, most azonban másként reagáltam: Ezt nem lehet velem megcsinálni. Ezt nem lehet egy felnőtt emberrel megcsinálni. Úgy döntöttem, nem hagyom magam többé dróton rángatni, s félelemmel vegyes határozottsággal indultam el mégis a hosszú vonatútra. Ez volt az a pillanat, az a döntésem, amikor valami megváltozott bennem: végigcsináltam a határozott szülői "utasítás" ellenére valamit, s ennek egészen határozottan, érzelem- és sértődésmentesen hangot is adtam, a helyszínre megérkezve. Legnagyobb meglepetésemre tökéletesen elfogadottá vált ez a mondatom, s a látogatásom is. Akkor már tarsolyomban volt némi tudás a kommunikációról, és egy kis szellemi útravaló a felnőtt-felnőtt helyzet létrehozására vonatkozóan.
Izabella: - Nálam, szintén kétgyerekes anyaként történt valami. Tavaly majdnem két hónapot töltöttem a szüleim otthonában a gyerekeimmel együtt. Rettentően érlelő időszak volt ez, ahogy tartósan együttéltem a szüleimmel és a gyerekeimmel egyfajta generációs présben, a korosztályom egyetlen képviselőjeként. Minden nap írtam, igyekeztem magam számára leszűrni a nap tanulságait, igyekeztem távolságba kerülni a nehézségektől, és józan maradni. Ekkor történt, hogy apukámmal való összetűzés közben fülön csíptem magam. És ez máskor is bekövetkezhet: rádöbbenhetek arra, hogy sok a hozott anyag. Akkor ezt jegyeztem fel erről az esetről: "...rám szólt, hogy ne kiabáljak. Gyors rendszerellenőrzés. Nem éreztem különbséget aközött, ahogy ő beszél velem és ahogy én vele. És elemi erővel jött a felismerés: tőled tanultam kiabálni. Nem mondtam ki. De ízlelni kezdtem. Ő már nem felelős. Én tudok, ha akarok ezen változtatni. Ezért is felesleges lett volna olajként a tűzre önteni ezt a mondatot. Viszont az emlék is jött, amikor apa emelt hangon másokkal beszélt, ítélkezett számomra bántó módon. És ahogy én ezt kislányként hallgattam, szégyelltem, nem tartottam igazságosnak, és legszívesebben elmenekültem volna." De nem sikerült elmenekülnöm: a bőröm alá kúszott, a részem lett, és így, hogy lassan negyven évesen felismertem ezt, van remény bennem: ha felidézem ezt a képet, ezt az arculcsapást, amivel ez a rádöbbenés érkezett, elmegy a kedvem a kiabálástól.
És ha már a szülőknél tartunk, nekem József Attila Eszmélet c. versének sorai jutnak eszembe: "Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor - ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek." Mert nem kérdés, hogy tisztelem anyámat és apámat, de nem függök tőlük többé. A felnőttség számomra a szüleimmel való kapcsolat átalakulása, tudatos átalakítása is. Számos kihívást tartogat, mintha egy vékony jégen lépkednék: eléggé tisztelni, de magamat is tisztelni közben, eléggé képviselni önmagamat, de rájuk is figyelemmel lenni, és eléggé képviselni a gyermekeimet, de feléjük a nagyszülők szándékait is kihangosítani.
2, Milyen emléked van a saját felnőtté válásodról?
És ha már a szülőknél tartunk, nekem József Attila Eszmélet c. versének sorai jutnak eszembe: "Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor - ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek." Mert nem kérdés, hogy tisztelem anyámat és apámat, de nem függök tőlük többé. A felnőttség számomra a szüleimmel való kapcsolat átalakulása, tudatos átalakítása is. Számos kihívást tartogat, mintha egy vékony jégen lépkednék: eléggé tisztelni, de magamat is tisztelni közben, eléggé képviselni önmagamat, de rájuk is figyelemmel lenni, és eléggé képviselni a gyermekeimet, de feléjük a nagyszülők szándékait is kihangosítani.
2, Milyen emléked van a saját felnőtté válásodról?
Anna: - Ki merem mondani, hogy számomra szent volt a család. A családi értékrend. Az öregek tapasztalata, szava, elvárása. Csodáltam, amit és ahogyan alacsony iskolázottságú, ám csodálatos érzelmi intelligenciával megáldott falusi nagyszüleim a három gyermekükért tettek - hogy egy falusi közegből három diplomást neveltek ki. Igen erős volt a családi kohézió, büszkék voltunk egymásra, az elért eredményeinkre. Óriási hajtó- és megtartó erő volt ez a falusi környezetből kiemelkedő család - amiből szinte nem volt kedve az embernek felnőtté válni. Vittem tovább az értékrendjüket, a hajtást, az elvárásokat. Azt, hogy milyen fontosak az eredmények, hogy csak a tökéletes teljesítmény az elfogadott. Hogy mi van belül, arról nemigen beszéltünk. Sajnos ezt örökítettem át gyerekeimre is, őket is ilyen elvárás-rendszerben neveltem, mert sokáig nem ismertem mást. Csak amikor rájöttem, hogy ez nekik mennyiben és miért nem jó, akkor kezdtem el felülvizsgálni az elveimet. Az ezekkel való szakítást pedig csak akkor voltam képes megtenni, mikor már olyan saját, kialakult, határozott értékrendem volt, amiről tudtam, hogy elfogadható, követhető, s támaszkodhatok rá legalább annyira, mint a korábbi családi vezér-értékrendre. És ami a legfontosabb: amiben én is sokkal jobban éreztem magam.
Izabella: - Ha van a felnőtté válásban megérkezés, azaz 100%, akkor a 2 évvel ezelőtti 50% helyett most 85%-on lehetek. De mindezt erős kétkedéssel írom. És amikor a százalékos értékelésre szorítom magam, a már felismert és ismert hozott mintáim levetkőzésére és felülírására gondolok. Figyelem, keresem, hogy mi az, ami a szüleimből átívódott belém, ami bennük és bennem azonos. Mi az, amit meg akarok tartani. Mi az, amit már kiönismertem magamból, kielemeztem magamból, s mi az, ami még megvan. Azt hiszem, a felnőttség valójában az egyik legmélyebb identitásbeli kérdés: a kapott minták tudatos szelekciós lehetőségével való élni tudás. Ha egyensúlyról beszéltem, akkor ez az egyik irány: ami valamikor túl sok, azt megpróbálom visszavenni. És persze ott a másik oldal, amit jótanuló jókislányként erősen tanulnom kellett: kiállni azért, ami az enyém. Akár a szüleimmel szemben a gyerekeimért.
3, Mik számodra a felnőtté válás kritériumai?
Izabella: - A felnőtté válás számomra valójában egy folyamatos egyensúlykeresés, ahol annyit szeretnék magamról levetkőzni abból, amit a szüleimtől kaptam, amit nem érzek a magaménak, és megtartani mindazt, amivel valóban azonosulni tudok. Írni is nehéz erről úgy, hogy tudom, hogy olvasni fogják e sorokat. De bízom abban, hogy lehet ennek egy "kinek van igaza" megközelítés helyett egy önkritikai nézete: melyik részemmel nem értek egyet, és mit szeretnék változtatni - ez ugyanis egy fontos mérce a számomra: felnőttként képes vagyok a kesergés helyett cselekedni, és ez minősít: cselekszem, vagy kesergek. Számomra a felnőtté válás szorosan összefügg a személyes felelősségvállalással és az önrendelkezéssel.
Innen folytatjuk...
TE HOL TARTASZ A FELNŐTTÉ VÁLÁSBAN?
Ha segítségül hívnád a coachingot, hogy tegyél egy lépést, jelentkezz be hozzám coachingra!
Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!
Ha segítő szakmában dolgozol, ezen a workshopon nézhetsz rá kapcsolati működésedre: Mitől működik? A segítő kapcsolat.
A következő két bejegyzés is a felnőttségről fog szólni. Kísérj el, és tanulj magadról!
Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel. Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.
Tarts velem! Tégy magadért!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése