Kisgyerekesként elváráshálóban - after karantén - 42. vallomás
A Covid, a karantén olyan helyzetek elé állított bennünket - emberként, családként, közösségként, amiben még így, ennyi ideig, ilyen körülmények között nem voltunk. Ha valaki kihívást keres az életben, most biztosan talált magának. Én is találtam sokat: a gyerekek és a munka közötti balanszírozást, a feleség-anya-ember szerepek összehangolását, a különféle hozzátartozók különféle igényeinek a magaméval való egyeztetését... akad(t) bőven.
Ahogy a legnagyobb sajnálatomra, és a legnagyobb természetességgel konstatálva azt látom: ítéletek is zúdulnak bőségesen a nyakunkba - valójában mindenkiébe. Valakinek azért, mert otthon ül, valakinek azért, mert túlhajtja magát, valakinek azért, mert türelmetlenül kiabál a gyerekeivel, valakinek azért, mert nem ér oda időben, valakinek azért, mert lemondja, valakinek azért, mert nem végzi el rendesen a munkát.... Aztán vannak azok, akik hordják a maszkot (köztük is vannak, akik rendesen és vannak, akik nem előírásszerűen), és vannak, akik nem hordják.
Hol az igazság?
Ha drámai lennék, azt mondanám: elveszett.
De nem akarok drámai lenni, drámainak sem látom, csak egyértelműnek, hogy sokféle igazság van.
És az is egyértelmű, hogy mindenki valamilyen szükséglete kielégítésére cselekszik úgy, ahogy.
Például ha kiabálok a gyerekeimmel, valószínűleg biztonságra vágyom, és azáltal teremtem éppen meg, hogy kontrollálni próbálom őket és ezáltal a helyzetet. Akkor is, ha ez nem a legjobb megoldás, ösztönből, de pontosabb azt mondani: hozott anyagból fakad. És sokan vannak hasonló cipőben.
Én most épp azt az igazságot élem, hogy hiába van kisgyereke valakinek, hiába volt kisgyereke valakinek (mert már nagygyereke van), és hiába nagyszülő (akinek valaha vele élt a gyereke), nagyon szétszakadtunk, mert a megéléseink nem ugyanahhoz az időpillanathoz és nem ugyanahhoz a kihíváshoz, jelen esetben, nem a Covidhoz kapcsolódnak. Teljesen más kisgyerekes élményekkel a puttonyunkban élni, mint karanténos kisgyerekes élményeket szerezni több hónapon keresztül.
A szombati nap az enyém. Reggeltől estig. Nagyon régen volt ilyen. Anya vagyok, két gyerekkel, és hiányzó énidővel. A nap az enyém, és formálódik bennem, hogy ha lesz nyaralás, akkor is fogok kérni egy teljes napot, amit magammal tölthetek.
Sokszor hallom, hogy "megértem", "el tudom képzelni...", amikor elmesélem, hogy milyen nehéz összeegyeztetni a munkát a gyerekekkel és mennyire fáradt vagyok, de valójában csak az érti, aki szintén ilyen helyzetben van.
Már a karantén előtt is előjött egy tanulócsoportban ez a szál: más emlékezni a kisgyerekes szülőségre és más megélni azt egy terhelt helyzetben. (És zárójelben azt is ideteszem, hogy a te terheid is mások mint az enyémek.) Most is előjött egy tanulócsoportban, ahol csoporttag vagyok, hogy teljesen más háttérrel érkeznek a kisgyerekesek, akiket (magamról beszélve) adott esetben beszippant a családi összhangért érzett felelősség, és kevéssé tudnak megfelelni a másfelé tett közös megállapodásoknak.
A család iránt érzett felelősség, a család fontossá válása - akármilyen szépen is hangzik, világos számomra, hogy sokkal többet kivett az elmúlt pár hónapban belőlem, mint gondoltam: és ugyan különösebb alvási, lelki és vitamintartalékok nélkül indultam bele a karanténba, szépen sikerült a három hónapot végigcsinálni, a negyedik hónap sokkal nehezebb lett az összevisszaságtól.
Megértettem, hogy a kiszámíthatóság mennyire fontos nekem, hogy ha az nincs, csinálom, keresem, rendezek, rendet teszek, szabályokat építek, rendszerezek, de amikor többfelé való megfelelést kér tőlem a világ: a bölcsi, az ovi, a megbízók, a család, akkor nagyon nehezen tudom ezt a pókhálószerű elváráshálót egyensúlyban tartani. Ezért vessetek rám nyugodtan követ, én jobban éreztem magam a karanténhelyzetben, ahol az online megoldások egyértelműen adódtak, mint most a hátralévő két nyári hónappal, amikor az online és offline megjósolhatatlan keveredése sokféle figyelmet, igazodást kér tőlem is, és egészen bizonytalannak látom, hogy hogyan tudom biztosítani a gyerekeimnek azt, ami az eredeti elképzelésem volt: hogy egy hónapot intézményen kívül, velem töltsenek.
Kedves Olvasó, akár azt mondod, hogy azta, egy hónap, azért az sem semmi... vagy mit siránkozik ez a liba, én még egy hetet sem tudok megengedni, tudd hogy a csodálkozásod, az értetlenséged, az irigységed a sajátod, jogod van hozzá, és most egy extrán terhelt háttered van neked is, ahogy nekem is. A megszokotthoz, a korábbi nyarakhoz képest ez mindenkinek más. Én biztosan nehezebben élem meg. Nem a megszokás felborulása miatt, hanem mert a család iránti elkötelezettségemet a támogató háttér teljes vagy részleges kiiktatása mellett sokkal nagyobb teherként élem meg, mint máskor. Egy időkeretből megy a munka, a takarítás, a gyerekekkel töltött idő, a főzés, a gyerekekkel törődés, az énidő, stb.
A munka időzítése átalakult. Szerencsére azok közé tartozom, akik nem panaszkodhatnak, mert van munka, ugyanakkor megérzem a munka időbeli átstrukturálódását, és míg március elején azt hittem, hogy július-augusztus hónapban pihenni fogok s a gyerekekkel tölteni, addig most azt látom, hogy az elmaradt munkák most új nyár végi határidővel bekérezkedtek a naptáramba. Építkező vállalkozóként és a fejlődés iránt elkötelezett szakemberként a hitelességemet kérdőjelezné meg, ha nemet mondanék szerelemprojektekre. Közben pedig elfáradtam, és most épp egy bölcsiből hazahurcolt betegséget hordok ki talpon. Hogy Covid-e? Még aggódni sincs időm emiatt, csak a szüleimet és a velem kapcsolatba kerülőket féltem és próbálom megvédeni.
A héten felhívott egy kedves kétgyerekes barátnőm, és ahogy a Hogy vagy? kérdésére elmondtam pár soros sirámomat, azt válaszolta, oké, szia, le is tehetjük, ugyanezt akartam mondani neked én is, az összhang megvan.
Talán ezzel a vicces befejező gondolattal hadd adjak át egy annál fontosabb üzenetet: több körültekintést, megértést, együttérzést és elnézést a kisgyerekes anyák, apák felé! Ki vagyunk zsigerelve, higgyétek el, akkor is, ha ezt egyszer önként vállaltuk! Imádjuk a családunkat, miközben elveszítjük magunkat. Keressétek a támogatás, a segítségnyújtás lehetőségeit! Vagy csak kérdezd meg, hogy vagyunk!
Én a fenti sorok leírásának másnapján kezdtem bele újból a saját coaching folyamatomba.
TE ÉSZREVESZED, HA SZÜKSÉG VAN SEGÍTSÉGRE?
Ésszreveszed, ha szükség(ed) van segítségre? Tudsz kérni? Tudsz olyat adni, amit kérnek? Ha kilépnél a játszmákból, és szívből adnál, szeretettel várlak egy coachingon! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!
Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel! Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva körülbelül havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.
Tarts velem! Tégy magadért!
Ahogy a legnagyobb sajnálatomra, és a legnagyobb természetességgel konstatálva azt látom: ítéletek is zúdulnak bőségesen a nyakunkba - valójában mindenkiébe. Valakinek azért, mert otthon ül, valakinek azért, mert túlhajtja magát, valakinek azért, mert türelmetlenül kiabál a gyerekeivel, valakinek azért, mert nem ér oda időben, valakinek azért, mert lemondja, valakinek azért, mert nem végzi el rendesen a munkát.... Aztán vannak azok, akik hordják a maszkot (köztük is vannak, akik rendesen és vannak, akik nem előírásszerűen), és vannak, akik nem hordják.
Hol az igazság?
Ha drámai lennék, azt mondanám: elveszett.
De nem akarok drámai lenni, drámainak sem látom, csak egyértelműnek, hogy sokféle igazság van.
És az is egyértelmű, hogy mindenki valamilyen szükséglete kielégítésére cselekszik úgy, ahogy.
Például ha kiabálok a gyerekeimmel, valószínűleg biztonságra vágyom, és azáltal teremtem éppen meg, hogy kontrollálni próbálom őket és ezáltal a helyzetet. Akkor is, ha ez nem a legjobb megoldás, ösztönből, de pontosabb azt mondani: hozott anyagból fakad. És sokan vannak hasonló cipőben.
Én most épp azt az igazságot élem, hogy hiába van kisgyereke valakinek, hiába volt kisgyereke valakinek (mert már nagygyereke van), és hiába nagyszülő (akinek valaha vele élt a gyereke), nagyon szétszakadtunk, mert a megéléseink nem ugyanahhoz az időpillanathoz és nem ugyanahhoz a kihíváshoz, jelen esetben, nem a Covidhoz kapcsolódnak. Teljesen más kisgyerekes élményekkel a puttonyunkban élni, mint karanténos kisgyerekes élményeket szerezni több hónapon keresztül.
A szombati nap az enyém. Reggeltől estig. Nagyon régen volt ilyen. Anya vagyok, két gyerekkel, és hiányzó énidővel. A nap az enyém, és formálódik bennem, hogy ha lesz nyaralás, akkor is fogok kérni egy teljes napot, amit magammal tölthetek.
Sokszor hallom, hogy "megértem", "el tudom képzelni...", amikor elmesélem, hogy milyen nehéz összeegyeztetni a munkát a gyerekekkel és mennyire fáradt vagyok, de valójában csak az érti, aki szintén ilyen helyzetben van.
Már a karantén előtt is előjött egy tanulócsoportban ez a szál: más emlékezni a kisgyerekes szülőségre és más megélni azt egy terhelt helyzetben. (És zárójelben azt is ideteszem, hogy a te terheid is mások mint az enyémek.) Most is előjött egy tanulócsoportban, ahol csoporttag vagyok, hogy teljesen más háttérrel érkeznek a kisgyerekesek, akiket (magamról beszélve) adott esetben beszippant a családi összhangért érzett felelősség, és kevéssé tudnak megfelelni a másfelé tett közös megállapodásoknak.
A család iránt érzett felelősség, a család fontossá válása - akármilyen szépen is hangzik, világos számomra, hogy sokkal többet kivett az elmúlt pár hónapban belőlem, mint gondoltam: és ugyan különösebb alvási, lelki és vitamintartalékok nélkül indultam bele a karanténba, szépen sikerült a három hónapot végigcsinálni, a negyedik hónap sokkal nehezebb lett az összevisszaságtól.
Megértettem, hogy a kiszámíthatóság mennyire fontos nekem, hogy ha az nincs, csinálom, keresem, rendezek, rendet teszek, szabályokat építek, rendszerezek, de amikor többfelé való megfelelést kér tőlem a világ: a bölcsi, az ovi, a megbízók, a család, akkor nagyon nehezen tudom ezt a pókhálószerű elváráshálót egyensúlyban tartani. Ezért vessetek rám nyugodtan követ, én jobban éreztem magam a karanténhelyzetben, ahol az online megoldások egyértelműen adódtak, mint most a hátralévő két nyári hónappal, amikor az online és offline megjósolhatatlan keveredése sokféle figyelmet, igazodást kér tőlem is, és egészen bizonytalannak látom, hogy hogyan tudom biztosítani a gyerekeimnek azt, ami az eredeti elképzelésem volt: hogy egy hónapot intézményen kívül, velem töltsenek.
Kedves Olvasó, akár azt mondod, hogy azta, egy hónap, azért az sem semmi... vagy mit siránkozik ez a liba, én még egy hetet sem tudok megengedni, tudd hogy a csodálkozásod, az értetlenséged, az irigységed a sajátod, jogod van hozzá, és most egy extrán terhelt háttered van neked is, ahogy nekem is. A megszokotthoz, a korábbi nyarakhoz képest ez mindenkinek más. Én biztosan nehezebben élem meg. Nem a megszokás felborulása miatt, hanem mert a család iránti elkötelezettségemet a támogató háttér teljes vagy részleges kiiktatása mellett sokkal nagyobb teherként élem meg, mint máskor. Egy időkeretből megy a munka, a takarítás, a gyerekekkel töltött idő, a főzés, a gyerekekkel törődés, az énidő, stb.
A munka időzítése átalakult. Szerencsére azok közé tartozom, akik nem panaszkodhatnak, mert van munka, ugyanakkor megérzem a munka időbeli átstrukturálódását, és míg március elején azt hittem, hogy július-augusztus hónapban pihenni fogok s a gyerekekkel tölteni, addig most azt látom, hogy az elmaradt munkák most új nyár végi határidővel bekérezkedtek a naptáramba. Építkező vállalkozóként és a fejlődés iránt elkötelezett szakemberként a hitelességemet kérdőjelezné meg, ha nemet mondanék szerelemprojektekre. Közben pedig elfáradtam, és most épp egy bölcsiből hazahurcolt betegséget hordok ki talpon. Hogy Covid-e? Még aggódni sincs időm emiatt, csak a szüleimet és a velem kapcsolatba kerülőket féltem és próbálom megvédeni.
A héten felhívott egy kedves kétgyerekes barátnőm, és ahogy a Hogy vagy? kérdésére elmondtam pár soros sirámomat, azt válaszolta, oké, szia, le is tehetjük, ugyanezt akartam mondani neked én is, az összhang megvan.
Talán ezzel a vicces befejező gondolattal hadd adjak át egy annál fontosabb üzenetet: több körültekintést, megértést, együttérzést és elnézést a kisgyerekes anyák, apák felé! Ki vagyunk zsigerelve, higgyétek el, akkor is, ha ezt egyszer önként vállaltuk! Imádjuk a családunkat, miközben elveszítjük magunkat. Keressétek a támogatás, a segítségnyújtás lehetőségeit! Vagy csak kérdezd meg, hogy vagyunk!
Én a fenti sorok leírásának másnapján kezdtem bele újból a saját coaching folyamatomba.
TE ÉSZREVESZED, HA SZÜKSÉG VAN SEGÍTSÉGRE?
Ésszreveszed, ha szükség(ed) van segítségre? Tudsz kérni? Tudsz olyat adni, amit kérnek? Ha kilépnél a játszmákból, és szívből adnál, szeretettel várlak egy coachingon! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!
Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel! Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva körülbelül havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.
Tarts velem! Tégy magadért!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése