Hiányzom magamnak - 43. vallomás
Elmaradtam a blogírással, összeszámoltam, hogy összesen három írás maradt ki a felgyorsult after karantén időszakban, több a keddtől eltérő más napokon került ki. Közben bejött két szerelemprojekt, mindkettő csúcsra járatva. Keveset alszom. Kevesebbet vagyok a gyerekekkel, mint szeretném, mert újból kapunk segítséget is. Van jó is, van rossz is. Nem fekete vagy fehér a helyzet.
Visszatérve azonban a bloghoz, ha a 2019 nyárvégi vállalásomra gondolok, hogy hetente kedden közzéteszek egy bejegyzést, akkor csalódott és elégedetlen vagyok, mert a megállapodások betartására és következetességre lenne szükségem (és hogy ez utóbbi milyen fontos is nekem, erről itt írtam). Ezért arra kértem magam, hogy keressem meg, hogy miről is tudnék most írni. Ahogy kerestem, a kapcsolat nem jött létre... Az az én, aki olyan gyorsan és könnyen válaszolt a karantén idején, a mindennapi tánc idején, most szótlanul ül, számol és gondolkodik odabent. Az érzéseim ebben a rohanásban nem hozzáférhetőek. Meg is ijedek: mi történik velem?
A blog kapcsán felszakad egy sóhaj: hiányzik az írás. De még mennyire! A saját mentálhigiéném érdekében szükségem van a megállásra, a levésre, a befelé révedezésre és a falevelek rezgésének a megfigyelésére. Egyedül.
Két hete nem voltam egyedül. És családként is keveset voltunk mind együtt, a kisfiam betegsége megint csapatokra osztott minket és tagolta az időt: megállapodások születtek, hogy mikor ki van a gyerekekkel, mikor ki dolgozik.
Ó, mennyi hiány...
Ezzel a hátszéllel, várakozással tekintettem az előző hétvége elé. Vártam, hogy együtt legyünk négyen. Pénteken tudtam csak én lenni a gyerekekkel, amíg a férjem dolgozott. Végre volt egy szabad péntekemen. Aludtam is mint a bunda ebéd után a gyerekek oldalán. Ahogy este is. Kezdtem ellazulni, jól indult a szombat, csodák csodájára mindenki időben elkészült a közös kirándulásra, minden csak jó lehet. Ugyan gyanús volt nekem a morcosságom, mégis vártam, hogy az erdő zöldje jobb kedvre derítsen. De az erdő zöldjébe puffogva érkeztem, a férjemmel összeszólalkoztunk. Aztán meg hallgattam, ahogy a gyerekekkel játékba kezdenek, fogócska, nevetés, egymás ugratása... Én meg? Én meg voltam a közönség. Feleslegesnek éreztem magam. Szeretetre, figyelemre vágytam, és elkezdtem tocsogni az önsajnálatban (mint Howl a Vándorló palota című Miyazaki filmben), potyogtak csendben a könnyeim. Szerencsére tudtam használni a meglévő önismeretemet, és ahelyett hogy a régi minta szerint a férjemet kezdeném el hibáztatni, hogy nem figyel rám, elkezdtem belül keresni, hogy mit tehetnék magamért. Kézenfekvően adódott az EMK (erőszakmentes kommunikáció) alkalmazása. Tehát, amikor a gyerekek kacaját és a férjem számomra önfeledtnek tűnő hangját hallgatom, akkor irigy vagyok és magányos, mert figyelemre és kapcsolatra lenne szükségem. És ha még arra is gondolok, hogy ezt most a férjemtől kérjem, akkor a torkom összeszorul és megijedek, mert önazonosságra és önrendelkezésre is szükségem van. Ezért végül ott és akkor azt kértem magamtól, hogy jelezzem a férjemnek, hogy itt leszek az erdőben az út mellett, és hogy ne várjanak rám. Visszaindultam, majd letértem az ösvényről és felültem egy fára.
Először idegesen, hogy vajon visszakanyarodnak-e. Mocorgott a kezem, nyúlt a telefonomért. Nem, ez most nem az az idő. Oké, mit is tudok a légzésről: rendben, orron át be... sőt: szorongáscsökkentő négyzetes légzés (square breathing): 4 másodperc belégzés, 4 másodperc szünet, 4 másodperc kilégzés, 4 másodperc szünet, stb. Kb. 10-15 perc, de nem számolom, csak várom, hogy elégnek érezzem. Sokkal zöldebb az erdő. A levelek megmozdultak a szellőben. A távolabbi levelek sötétebbek voltak a fehér ég előtt, a közeliek zöldesebbek. Egyszer csak az erezetük is láthatóvá válik, ahogy kisüt a nap.
Köszi, megérkeztem.
Megértettem, hogy mindaz, amit vágyként meg tudtam fogalmazni: hogy legyünk együtt, az elfedte azt, ami a legfőbb hiányom volt: lenni magammal. Így van ez, hogy az összetartozásélményt felülírta bennem a kapcsolat önmagammal és az ezen keresztül megélt szeretet, ami éppen ott és akkor leginkább nálam volt kapható, csak nálam.
Megigazítom magam a mohás faderékon, csak fekszem. Egyedül vagyok. Csend van. Pontosabban egy harkály a közeli fán kopogtat, ennivalót keres, valahol felszáll egy repülő. Bringások hajtanak át az alattam futó ösvényen. Zajlik az élet nélkülem is. Lassan lehűlök, elkezdek fázni. Eszembe jut a tánc hiánya, és adódik a kérdés: mire vársz? Felállok, és eltáncolom azt, ahogy vagyok. Felmelegszem. Micsoda meghittség: egyedül lenni az erdőben és táncolni a szabad ég alatta fákkal, a fák között. Hála tölt ki. Eltelik 1-2 óra így, nem tudom pontosan.
És megérkezik az ihlet: feltörnek a szavakba foglalható érzések, összefüggések, és én írni kezdek. A test beindítja a lelket. Ezt már sokszor tapasztaltam, de ennyire erős megélésem nem volt még róla.
"Hiányzom magamnak. Itt vagyok az erdőben. Összevesztünk. Nem, nem vesztünk össze, csak egyszerűen feleslegesnek éreztem magam, semmi szerepem nem volt az ő játékukban, sírtam, mert vágytam a figyelemre, arra hogy kíváncsi legyen rám valaki, fontosnak érezzem magam, kapcsolatra volt szükségem, melegségre, és hálás vagyok, hogy ez most így alakult, így tudtam magamhoz kapcsolódni: táncolni az erdőben. Vajon mennyire égnek belénk a hétköznapi szerepeink, mennyire visszük ezeket tovább? Mint a hétvégébe a sok munkát, a hét végén is felváltjuk egymást a gyerekek körül, és hol marad az öröm? Kikopott a tánc. Hétköznap június óta nem volt reggeli táncom, és hiányzol napindító, most pótoltam. Megtaláltam magam."
TE MIT CSINÁLSZ, HA HIÁNYZOL MAGADNAK?
Észreveszed, ha hiányzol magadnak? Hogyan szokott ez a viselkedésedben megnyilvánulni? Hogyan kapcsolódsz magadhoz? Ha szeretnél kapcsolódni magadhoz, ha ez bizonytalansággal tölt el, szeretettel várlak coachingon! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!
Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel! Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva körülbelül havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.
Tarts velem! Tégy magadért!
Visszatérve azonban a bloghoz, ha a 2019 nyárvégi vállalásomra gondolok, hogy hetente kedden közzéteszek egy bejegyzést, akkor csalódott és elégedetlen vagyok, mert a megállapodások betartására és következetességre lenne szükségem (és hogy ez utóbbi milyen fontos is nekem, erről itt írtam). Ezért arra kértem magam, hogy keressem meg, hogy miről is tudnék most írni. Ahogy kerestem, a kapcsolat nem jött létre... Az az én, aki olyan gyorsan és könnyen válaszolt a karantén idején, a mindennapi tánc idején, most szótlanul ül, számol és gondolkodik odabent. Az érzéseim ebben a rohanásban nem hozzáférhetőek. Meg is ijedek: mi történik velem?
A blog kapcsán felszakad egy sóhaj: hiányzik az írás. De még mennyire! A saját mentálhigiéném érdekében szükségem van a megállásra, a levésre, a befelé révedezésre és a falevelek rezgésének a megfigyelésére. Egyedül.
Két hete nem voltam egyedül. És családként is keveset voltunk mind együtt, a kisfiam betegsége megint csapatokra osztott minket és tagolta az időt: megállapodások születtek, hogy mikor ki van a gyerekekkel, mikor ki dolgozik.
Ó, mennyi hiány...
Először idegesen, hogy vajon visszakanyarodnak-e. Mocorgott a kezem, nyúlt a telefonomért. Nem, ez most nem az az idő. Oké, mit is tudok a légzésről: rendben, orron át be... sőt: szorongáscsökkentő négyzetes légzés (square breathing): 4 másodperc belégzés, 4 másodperc szünet, 4 másodperc kilégzés, 4 másodperc szünet, stb. Kb. 10-15 perc, de nem számolom, csak várom, hogy elégnek érezzem. Sokkal zöldebb az erdő. A levelek megmozdultak a szellőben. A távolabbi levelek sötétebbek voltak a fehér ég előtt, a közeliek zöldesebbek. Egyszer csak az erezetük is láthatóvá válik, ahogy kisüt a nap.
Köszi, megérkeztem.
Megértettem, hogy mindaz, amit vágyként meg tudtam fogalmazni: hogy legyünk együtt, az elfedte azt, ami a legfőbb hiányom volt: lenni magammal. Így van ez, hogy az összetartozásélményt felülírta bennem a kapcsolat önmagammal és az ezen keresztül megélt szeretet, ami éppen ott és akkor leginkább nálam volt kapható, csak nálam.
Megigazítom magam a mohás faderékon, csak fekszem. Egyedül vagyok. Csend van. Pontosabban egy harkály a közeli fán kopogtat, ennivalót keres, valahol felszáll egy repülő. Bringások hajtanak át az alattam futó ösvényen. Zajlik az élet nélkülem is. Lassan lehűlök, elkezdek fázni. Eszembe jut a tánc hiánya, és adódik a kérdés: mire vársz? Felállok, és eltáncolom azt, ahogy vagyok. Felmelegszem. Micsoda meghittség: egyedül lenni az erdőben és táncolni a szabad ég alatta fákkal, a fák között. Hála tölt ki. Eltelik 1-2 óra így, nem tudom pontosan.
És megérkezik az ihlet: feltörnek a szavakba foglalható érzések, összefüggések, és én írni kezdek. A test beindítja a lelket. Ezt már sokszor tapasztaltam, de ennyire erős megélésem nem volt még róla.
"Hiányzom magamnak. Itt vagyok az erdőben. Összevesztünk. Nem, nem vesztünk össze, csak egyszerűen feleslegesnek éreztem magam, semmi szerepem nem volt az ő játékukban, sírtam, mert vágytam a figyelemre, arra hogy kíváncsi legyen rám valaki, fontosnak érezzem magam, kapcsolatra volt szükségem, melegségre, és hálás vagyok, hogy ez most így alakult, így tudtam magamhoz kapcsolódni: táncolni az erdőben. Vajon mennyire égnek belénk a hétköznapi szerepeink, mennyire visszük ezeket tovább? Mint a hétvégébe a sok munkát, a hét végén is felváltjuk egymást a gyerekek körül, és hol marad az öröm? Kikopott a tánc. Hétköznap június óta nem volt reggeli táncom, és hiányzol napindító, most pótoltam. Megtaláltam magam."
Megtaláltam anyát!!!!! - hallatszik be a kiáltás a fák lombján át. Átvágják magukat az ágakon, odajönnek, csivitelnek a látottakról, elfoglalják a mohás derekú fámat, beszélgetünk... béke van, természetesség.
Amikor indulunk, akkor mellém lép a 7 éves kislányom, és azt mondja: "Anya, én javasoltam, hogy ne jöjjünk utánad, mert tudtam, hogy egyedül akarsz lenni." És a szívem repes... Van valami, ami ezekben a percekben is bekerül a rendszerébe: lehet egyedül lenni, kiállni magunkért, írni az utunkat, és hinni abban, hogy amit magunkról, vagy amit a másikról megtudunk, az a kapcsolatot szolgálja: és a legfőbb: hinni abban, hogy amit anya mond, az úgy van: "Itt leszek, majd visszafelé találkozunk."
Lehettem az, aki vagyok.
Önazonos anya.
Béke vett körül.
Köszönöm!
TE MIT CSINÁLSZ, HA HIÁNYZOL MAGADNAK?
Észreveszed, ha hiányzol magadnak? Hogyan szokott ez a viselkedésedben megnyilvánulni? Hogyan kapcsolódsz magadhoz? Ha szeretnél kapcsolódni magadhoz, ha ez bizonytalansággal tölt el, szeretettel várlak coachingon! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!
Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel! Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva körülbelül havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.
Tarts velem! Tégy magadért!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése