Human Turn - fordulatmeditációm belső narrációja - 38. vallomás
Az alábbi sorok a 2020. május 23-án 18:00 és 19:00 között megtett Egy óra fordulattal kapcsolatban születtek. A bejegyzés a fordulatot követő 37 percben lejegyzett gondolatfolyam kronologikusan strukturált átirata.
ELŐZMÉNYEK - ELŐKÉSZÜLETEK
Kisgyerekes anyaként, a percekkel dekázva, 40 perccel a fordulás előtt indulok el otthonról egyedül A HELYRE, ami napok óta a szívemben van. Bár ma szereltük össze a trambulint a társasházi kertben, és hirtelen izgatni kezd, hogy milyen lenne trambulinban tölteni az órát a fordulással, ingoványos talajon, amilyen ez az elmúlt két és fél hónap is volt, jobban vonz a kilátás, a hegytető, és a csend. És tudom, nem lenne a trambulinban csend és béke körülöttem. A trambulin nem az én helyem. Megyek hát A HELYRE.
Most csend és béke hív.
Anyaidő.
Énidő.
Amikor nincs senki más, csak én a MOSTBAN.
Útközben a telefonomon beállítom a meditációs számlálót 60 percre, 15 percenként egy gonggal. A hangtál gongját választom hangjelzésül, mert az különösen megnyugtat.
Elkezdődik. Konganak a távoli harangok. Rájuk nem számítottam, de jólesik az összhang.
Elindítom a számlálót. Belépek a körbe.
Érzem a talpam alatt a cipőn át a fűcsomókat és a földet, egyenetlen, keresem a kényelmet, az illeszkedést a földhöz. Élvezem a levegőt. Élvezem, hogy egyedül vagyok. Én és a világ. Hosszan állok, és lélegzek, becsukom a szemem, és figyelem, hogy hogy vagyok itt a testemmel, hogy vagyok itt a figyelmemmel. Miért is csinálom ezt a fordulatot?
Mert szeretnék így együtt lenni azokkal, akiknek ez az egy óra fordulat önmagukkal ugyanígy fontos, akik figyelnek most szerte a Földön befelé, magukba, a Föld középpontja felé.
Közös értékrendet és összetartozás-élményt élek meg. Énidőt, időt adok magamnak.
Most ezek a legfontosabbak (erről a belső tisztázásról itt írtam).
Ahogy becsukom a szemem, felidézem az arcát azoknak, akikről tudom, hogy fordulnak: Gábor, Gyöngyi, Józsi és Karesz, és mások. Tudom, hogy valahol, valahol itt vannak velem.
Kinyitom a szemem, kinyitom magam annak, ami körbevesz. Figyelem, hogy mi van itt, és hogy ami itt van, az hogyan hat rám.
Körbenézek, és felfedezek számos gyönyörű vadvirágot, pedig itt vagyok Budapest felett egy talpalatnyi természetvédelmi területen. A kör közelében mégis van eldobott szotyi, cigarettacsikk és aztán később észreveszem, hogy kupak is, de most csak hagyom, hogy lengedezzenek a fűszálak és betöltsék a képet, ami belefér a látóterembe.
Felemelem a fejem. Gyönyörű ez a fa, már nézegettem messziről, ahogy errefelé jöttem, beszívtam az illatát, ahogy elhaladtam mellette a túloldalán. Hirtelen a szemembe tűnik a rengeteg száraz ág is. Milyen ösztönös a tekintet, hogy nem az elhalt részeken nyugszik meg, hanem továbblép, így szinte arculcsapás, ahogy szembe találkoztam ezzel a rengeteg száraz ággal, alig másfél méterre tőlem. Ezt le kell fotózni. Majd, persze ha vége. Megvár. Elképeszt, hogy szinte ugyanolyan magasak az élettelen és életteli ágak. De leginkább az, hogy ez az előző tíz percben is itt volt, de én talán észre sem vettem. Mi ez? Csak a szépet akarom látni? Vagy egy lenyomata annak, hogy meglátom a szépet, a pozitívat mindenben? Ez jól hangzik. Igen, a karanténban is lehet a szépet figyelni és azt a valóságot élni, és lehet a nemtetszőre fókuszálni, és annak a valóságát élni.
Az én választásom a lehetőségek keresése volt. (Erről itt írtam).
Tovább vizsgálom ezt a száraz ág jelenséget. Mert akkor a száraz ág nem szép? Gyönyörűnek tartom a rendezett kerteket, de ahogy ez itt elémtárul, buján, szabadon, jobban tetszik. Ha kertem lenne, sokféle növény helyet kapna benne, kicsit kuszán, természetesen, nem megregulázva. Mert ez is része a természetnek: csak a "kultúra", a "művelődés", a Föld művelése iktatja ki a szárazságot, az élettelent, mintha nem ide való, vagy megvetendő volna. A száraz, az öreg, a korhadt is a része, ahogy nekem is részem az anyám, a nagyanyám és összes ősanyám.
És nézem, hogy mennyi itt a száraz ág, a száraz bokor és a fűszál, és az egész részeként tekintek rájuk.
Hogy vagyok az idővel? Az első negyedben már percek óta befordultam a tobozom felé. Hamarabb érkeztem meg, holott örültem a lelassulásnak, de valójában nem egészen sikerült. Bennem volt egy várakozás, sürgetettség, ahogy hat óra előtt megszólaltak a harangok. Akkor vártam, hogy belelépjek, beálljak a körbe. Most az első negyedóra végén megmozdult bennem a kétely: muszáj ránéznem a telefonom képernyőjére, a számlálóra, hogy lássam, nem merült-e le a telefon.
45 másodperc volt hátra. Megelőztem az időt. Megelőzhetem-e az időt? Hogy gondolhatok ilyet, hiszen az idő mindig itt van, maximum én vagyok türelmetlen vagy lassú.
Keresem a számomra bírható, élhető kereteket: matekozom. Ha két percenként igazítok egy kicsit a lábfejemen, és nem sűrűbben, akkor körülbelül jó ütemben tudom megtenni a negyedórát - feltéve, hogy egyenletes szeretnék lenni, márpedig szeretnék. Oké, nyugtázom magamban, akkor erre figyelek: körülbelül 2 percet várok, mielőtt arrébb mozdítanám a lábfejem.
Megfeszül a talpam, a testem jelzi, hogy mozgásra vágyna. Megmozgatom az elgémberedett hátamat, felemelem a karjaimat, oldalra, és eszembe jut a kontaktos jel: oldaltartásba emelt kezek remegtetett ujjakkal: hogy a saját figyelmemet visszahívjam ide a talpaimba, a pillanatba. Eszembe jutnak a többiek. Az ő figyelmüket is hívom ebben a pillanatban. Tartjuk egymást. Eszembe jut a reggeli Csilla tánc, az is egy improvizáció, és én most is egy lábra állok, tartva az egyik talpammal a kör közepét, és a másik bokámmal körzök, meglengetem a térdem, majd cserélek, másik láb, végül párhuzamos lábfejekkel kis terpeszbe térek vissza. És a mozgás a pillanatba húz most is. Benne vagyok a testemben, figyelek a rezdülésekre, végül is nem karóként kell itt állnom. Elevenen szeretnék itt állni.
Hirtelen megörülök a harmadik toboz irányához közelítve a sűrű bárányfelhőknek és a lemenő nap átszűrődő sugarainak. Gyönyörű látvány! Egyúttal pedig belémnyilall, hogy hohó! Félreértettem a telefonon a nyilat, ami akkor az én irányomat mutatta, nem pedig északot. Kiszámolom, átszámolom még vagy háromszor: egy negyeddel vagyok hátrébb a fordulatban, de mihez képest? A HumanTurn weboldalon közzétett Hogyan fordulunk menüpont javaslataihoz képest. Ja... Amúgy sem értettem, hogy miért Keletről indulunk. Ha a Földhöz igazodnék, akkor én alapból Északról kezdeném, és hát ez az alap, ez most véletlenül idekerült. Az alap kezdett el működni. Ebben a zavaromban ér el a harmadik gong, és irányba fordulok, én most a nyugati irányba.
Hibáztam az iránnyal. Akkor most érvénytelen a fordulat? Rosszul csináltam? Kudarcélmény marad?
Tanár úr kérem, bennem őszinte öröm volt, ahogy ellepték a bárányfelhők a kék eget, és rám sütött a nap. Lehet, hogy csak azért örültem, hogy önigazoljak?
Nem, úgy döntök, hogy az őszinte öröm érvényes. Ennek így kellett lennie. Mi történt? Mi történhetett volna? Végrehajtani a feladatot jól, vagy úgy, ahogy jól esik és tudom, és megengedem az örömet annak, ami van.
Folytatom az önvizsgálatot: vajon elmozdulhat-e a talpam vagy a sarkamon kéne forduljak?
Nem emlékszem, hogy erre vonatkozóan hallottam-e instrukciót.
Amikor legutóbb fordultam, a csend táborban voltam, nem kérdezhettem előtte, mert tartottam a csendet. Talán mintha Gábor azt mondta volna, hogy csináljátok meg úgy, ahogy értettétek, ahogy tudjátok. Lehet aztán, hogy ő ezt nem mondta, vagy lehet, hogy nem így. Bennem mégis ez volt az első narráció, ahogy felmerült a kérdésem, úgy csinálom, ahogy tudom. Belegondoltam abba is, hogy miért is csinálom ezt: a fentieken túl azért is, hogy a tengelyem forgásának sebessége ráhangolódjon a Föld tengelyének forgásának a sebességére. Ez adhat támpontot, ha titeket nem látlak. A Föld a lábam alatt - mit csinál a Föld, amíg forog? Áramlik. Áramlik benne a víz, fúj körülötte a szél, a fűszálak, a fák lengedeznek, a felhők vándorolnak, és belül ahol egyre forróbb, ott is áramlik. Akkor megengedhetem, hogy elromoljanak a mozdulataim, azaz áramoljanak a mozdulataim, és így áramoljon bennem az élet. Megmozgatom az elgémberedett hátamat, felemelem a karjaimat ismét, hívom a figyelmem.
Hangok közelítenek. Tudtam, hogy a hely, amit választok, nem lesz privát. Kíváncsi voltam, hogy lesznek-e más fordulók itt. Elsétálnak mellettem: két család - két fiatal pár mindegyik apukán babahordozó. Fiatalosak, és milyen csinosak, formásak ezek a lányok, pedig nemrég szültek, én meg még mindig küzdök az alakommal. Ahogy közelednek felém, én is zavarban vagyok, nem szeretnék megszólalni, ezért először kerülöm a tekintetünket, aztán ők is kerülik az enyémet. Talán érezhető rajtam a zavar, pedig meg is kérdezhették volna tőlem is azt, amit egymástól kérdeztek: hogy mi az az erdő a túloldalon? Engem bármilyen idegen városban megszólítanak a turisták. Most nem elég barátságos az arcom. Később eljön erre két lány az édesanyjával, a lányok akkorák mint én, az anyukájuk akkora lehet, mint anyu. Együtt sétálnak. Sóvárgás van bennem. Kijövök ide, viszonyítom az elfogadott helyzetet, és sóvárogni kezdek. Milyen rég sétáltam anyuval így, hogy nincs ott senki, hogy mi vagyunk csak gyerekek nélkül.
Az arcom már kedvesebb, azt hiszem. Már nem bánnám, ha megszólítanának. Már kíváncsi vagyok. De ahogy itt állok, érezhető, hogy nekem itt dolgom van. Nem néznek vissza rám, ahogy távolodnak, nem kíváncsiskodnak. Csak hagynak. Social distancing.
Aztán egyszercsak a bokor mögül ugatás, és előbukkan egy kutya. Rámnéz, jön a gazdája is, biccent, én mosolygok. Most a legpuhább az arcom, így belülről érzékelve. A kutya megáll, és figyel hosszan. Ebben az egy órában ő nézett rám a leghosszabban.
Az utolsó negyedórában tudom, hogy szeretném nagyon, nagyon szeretném a gerincemet kinyújtani. Vágyom egy előregördülésre, mert jót fog tenni egy óra álldogálás után. Mint a reggeli tánc előtt vagy után lehajolok, és hagyom, hogy hosszan nyúljon a gerincem. Szeretném úgy befejezni a fordulatot, szeretném, ha ez lehetne az én saját rituálém ebben, hogy a felgördülésre érkezem meg a hatvanadik perc végére. Ezzel megtisztelve, meghallva a saját testem hívását. Ahogy lehajolok lassan, csigolyáról csigolyára, felhangzanak a távolban a harangok, és én tudom, hogy mindjárt 7 óra. De ezek még csak az előharangok. Nagyon lassan, körülbelül két percet adva a csigolyáknak, hogy egymás felé rendeződjenek, felemelkedek. Szeretem az utolsó pillanatban megérezni a fejem súlyát, várom ezt az érzést, mint egy katarzist. Banális pillanat: egy kutya ugatni kezd, kinyitom a szemem, és eltűnik a belső figyelem: képszakadás.
ELŐZMÉNYEK - ELŐKÉSZÜLETEK
Kisgyerekes anyaként, a percekkel dekázva, 40 perccel a fordulás előtt indulok el otthonról egyedül A HELYRE, ami napok óta a szívemben van. Bár ma szereltük össze a trambulint a társasházi kertben, és hirtelen izgatni kezd, hogy milyen lenne trambulinban tölteni az órát a fordulással, ingoványos talajon, amilyen ez az elmúlt két és fél hónap is volt, jobban vonz a kilátás, a hegytető, és a csend. És tudom, nem lenne a trambulinban csend és béke körülöttem. A trambulin nem az én helyem. Megyek hát A HELYRE.
Most csend és béke hív.
Anyaidő.
Énidő.
Amikor nincs senki más, csak én a MOSTBAN.
Útközben a telefonomon beállítom a meditációs számlálót 60 percre, 15 percenként egy gonggal. A hangtál gongját választom hangjelzésül, mert az különösen megnyugtat.
Tobozt gyűjtök az úton. Csinosabb, formásabb fajtát, a sok ellapított darab között. Számomra fontos az esztétika, az összhang.
Ugyan már egy hete készülök fejben erre a fordulatra, most a dombtetőn még van negyed órám "berendezkedni". A kiszemelt hely üres, és ami fontosabb: hívogat: a fák illatával, a távoli és közeli kilátással és a békéjével. Egy csöndes szeglet Budapest felett. Nem privát, de amikor erre futok, vagy sétálok, kevés emberrel szoktam itt találkozni. Pont ilyenre vágyom.
Mellettem babakocsit toló veszekedő pár halad el.
Lihegve, kimelegedve érek a dombtetőre s apránként enyhítek dunsztomon, mert számítok rá, hogy jól jön még ez a meleg, ahol egy órát állok majd, talán szélben, talán esőben. Változó volt ma az idő. A kiszámíthatatlan fajta. Így szeretem.
Lihegve, kimelegedve érek a dombtetőre s apránként enyhítek dunsztomon, mert számítok rá, hogy jól jön még ez a meleg, ahol egy órát állok majd, talán szélben, talán esőben. Változó volt ma az idő. A kiszámíthatatlan fajta. Így szeretem.
És az esőkabát örömmel jött ma velem, három éve is elkísért a fordulatra, bár már nem fedte teljesen gömbölyödő pocakom, ahogy a hol erősebben, hol enyhébben szemerkélő esőben fordultam a kisfiammal a szívem alatt.
Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e itt más, aki fordul. Kíváncsi vagyok, hogy mit szólnak majd hozzám, hozzámszólnak-e, és én hogy leszek így jelen.
Körülnézek, belélegzem a látványt.
Budapest felett az ég.
Borús, és a távolban valami ég.
Minimalista verzióban rendezem el a négy tobozt az égtájak szerint, a Google maps súg.
Borús, és a távolban valami ég.
Minimalista verzióban rendezem el a négy tobozt az égtájak szerint, a Google maps súg.
AZ ELSŐ 15 PERC
Elkezdődik. Konganak a távoli harangok. Rájuk nem számítottam, de jólesik az összhang.
Elindítom a számlálót. Belépek a körbe.
Érzem a talpam alatt a cipőn át a fűcsomókat és a földet, egyenetlen, keresem a kényelmet, az illeszkedést a földhöz. Élvezem a levegőt. Élvezem, hogy egyedül vagyok. Én és a világ. Hosszan állok, és lélegzek, becsukom a szemem, és figyelem, hogy hogy vagyok itt a testemmel, hogy vagyok itt a figyelmemmel. Miért is csinálom ezt a fordulatot?
Mert szeretnék így együtt lenni azokkal, akiknek ez az egy óra fordulat önmagukkal ugyanígy fontos, akik figyelnek most szerte a Földön befelé, magukba, a Föld középpontja felé.
Közös értékrendet és összetartozás-élményt élek meg. Énidőt, időt adok magamnak.
Most ezek a legfontosabbak (erről a belső tisztázásról itt írtam).
Ahogy becsukom a szemem, felidézem az arcát azoknak, akikről tudom, hogy fordulnak: Gábor, Gyöngyi, Józsi és Karesz, és mások. Tudom, hogy valahol, valahol itt vannak velem.
Kinyitom a szemem, kinyitom magam annak, ami körbevesz. Figyelem, hogy mi van itt, és hogy ami itt van, az hogyan hat rám.
Körbenézek, és felfedezek számos gyönyörű vadvirágot, pedig itt vagyok Budapest felett egy talpalatnyi természetvédelmi területen. A kör közelében mégis van eldobott szotyi, cigarettacsikk és aztán később észreveszem, hogy kupak is, de most csak hagyom, hogy lengedezzenek a fűszálak és betöltsék a képet, ami belefér a látóterembe.
Felemelem a fejem. Gyönyörű ez a fa, már nézegettem messziről, ahogy errefelé jöttem, beszívtam az illatát, ahogy elhaladtam mellette a túloldalán. Hirtelen a szemembe tűnik a rengeteg száraz ág is. Milyen ösztönös a tekintet, hogy nem az elhalt részeken nyugszik meg, hanem továbblép, így szinte arculcsapás, ahogy szembe találkoztam ezzel a rengeteg száraz ággal, alig másfél méterre tőlem. Ezt le kell fotózni. Majd, persze ha vége. Megvár. Elképeszt, hogy szinte ugyanolyan magasak az élettelen és életteli ágak. De leginkább az, hogy ez az előző tíz percben is itt volt, de én talán észre sem vettem. Mi ez? Csak a szépet akarom látni? Vagy egy lenyomata annak, hogy meglátom a szépet, a pozitívat mindenben? Ez jól hangzik. Igen, a karanténban is lehet a szépet figyelni és azt a valóságot élni, és lehet a nemtetszőre fókuszálni, és annak a valóságát élni.
Az én választásom a lehetőségek keresése volt. (Erről itt írtam).
Tovább vizsgálom ezt a száraz ág jelenséget. Mert akkor a száraz ág nem szép? Gyönyörűnek tartom a rendezett kerteket, de ahogy ez itt elémtárul, buján, szabadon, jobban tetszik. Ha kertem lenne, sokféle növény helyet kapna benne, kicsit kuszán, természetesen, nem megregulázva. Mert ez is része a természetnek: csak a "kultúra", a "művelődés", a Föld művelése iktatja ki a szárazságot, az élettelent, mintha nem ide való, vagy megvetendő volna. A száraz, az öreg, a korhadt is a része, ahogy nekem is részem az anyám, a nagyanyám és összes ősanyám.
És nézem, hogy mennyi itt a száraz ág, a száraz bokor és a fűszál, és az egész részeként tekintek rájuk.
Hogy vagyok az idővel? Az első negyedben már percek óta befordultam a tobozom felé. Hamarabb érkeztem meg, holott örültem a lelassulásnak, de valójában nem egészen sikerült. Bennem volt egy várakozás, sürgetettség, ahogy hat óra előtt megszólaltak a harangok. Akkor vártam, hogy belelépjek, beálljak a körbe. Most az első negyedóra végén megmozdult bennem a kétely: muszáj ránéznem a telefonom képernyőjére, a számlálóra, hogy lássam, nem merült-e le a telefon.
45 másodperc volt hátra. Megelőztem az időt. Megelőzhetem-e az időt? Hogy gondolhatok ilyet, hiszen az idő mindig itt van, maximum én vagyok türelmetlen vagy lassú.
A MÁSODIK 15 PERC
Még mindig ez a gondolat köt le: a várakozás feszültsége még bennem van, és figyelem, hogy ostorozom-e magam a türelmetlenségért, hogy elővettem a telefonom. Csalódás van bennem, de megnyugvás is: meggyőződtem róla, hogy bízhatok a telefonomban. Az óra ketyeg a gong megszólal legközelebb kivárom, vajon ki lesz a gyorsabb. A gong vagy én.
Amikor az időről és a türelmetlenségről gondolkodom, akkor eszembe jut, hogy türelmet csak a földből nyerhetek most. A földből, ami itt van a lábam alatt. Becsukom a szemem, és az orromon át szívom a levegőt. És a számon át fújom. Ahogy szívom a levegőt, próbálom magamba szívni a Föld türelmét. Ha ma tanulhatok valamit itt ebben a fordulatban, akkor az ez a türelem. Az ég is azt mutatja, hogy a felhők fölött ragyog. A felhők fölött mindig ragyog az ég. Alul szürke, felül gyönyörűen ragyog, néhol kilátszanak a napsugarak.
Figyelek. Figyelem a növényeket: nagyon szép zöld minden. Számolok. Több mint 20 féle zöld színt számolok, de most nincs ehhez türelmem, csak egy mosoly suhan át az arcomon, ahogy eszembe jut, hogy a kislányommal számoltuk egyszer az erdő zöldjeit.
A távolban feltűnik egy madár és nem sokkal mellette egy repülőgép. Ugyanakkorák. Mind a kettő repül: az egyik él, a másik nem. Az egyik improvizál, a másik pályája kiszámítható. Ugyanakkor tűnnek el a levegőben. Ez meg volt rendezve. Aztán a madár, talán pont ez a madár elrepül felettem. Mit üzen? Diadalmenet, hogy élek?
Várom a gongot, és a felhőkön merengek. Elképesztő, hogy változik az ég, egy nagy mosolygós Buddha, kis Puttó figurák, egy hosszúorrú űrbéli katona, egy szirén fiú, egy lábnyom. Az idő elkezd másképp telni. Elkezdem másképp érzékelni az időt. Más lesz a figyelmem. Ahogy felnézek, és LÁTSZIK az ég: körbeölel. Három éve egy fa alatt fordultam, esett az eső, nem néztem fölfelé, csak hullottak rám a fáról a kövér esőcseppek. Nem néztem fölfelé akkor, csak a távoli égre. Most hirtelen meglep ez a nagy szabadság, pedig akkor is ott volt, csak nem vettem észre.
És ez a meglepődés a MOSTban mégis a MÚLTnak szól.
Ez a meglepődés a híd.
Megint én voltam a gyorsabb, már megint várakozok a tobozirányfordult helyzetben.
Legyintek: még van két lehetőség.
A HARMADIK 15 PERC
Amikor az időről és a türelmetlenségről gondolkodom, akkor eszembe jut, hogy türelmet csak a földből nyerhetek most. A földből, ami itt van a lábam alatt. Becsukom a szemem, és az orromon át szívom a levegőt. És a számon át fújom. Ahogy szívom a levegőt, próbálom magamba szívni a Föld türelmét. Ha ma tanulhatok valamit itt ebben a fordulatban, akkor az ez a türelem. Az ég is azt mutatja, hogy a felhők fölött ragyog. A felhők fölött mindig ragyog az ég. Alul szürke, felül gyönyörűen ragyog, néhol kilátszanak a napsugarak.
Figyelek. Figyelem a növényeket: nagyon szép zöld minden. Számolok. Több mint 20 féle zöld színt számolok, de most nincs ehhez türelmem, csak egy mosoly suhan át az arcomon, ahogy eszembe jut, hogy a kislányommal számoltuk egyszer az erdő zöldjeit.
A távolban feltűnik egy madár és nem sokkal mellette egy repülőgép. Ugyanakkorák. Mind a kettő repül: az egyik él, a másik nem. Az egyik improvizál, a másik pályája kiszámítható. Ugyanakkor tűnnek el a levegőben. Ez meg volt rendezve. Aztán a madár, talán pont ez a madár elrepül felettem. Mit üzen? Diadalmenet, hogy élek?
Várom a gongot, és a felhőkön merengek. Elképesztő, hogy változik az ég, egy nagy mosolygós Buddha, kis Puttó figurák, egy hosszúorrú űrbéli katona, egy szirén fiú, egy lábnyom. Az idő elkezd másképp telni. Elkezdem másképp érzékelni az időt. Más lesz a figyelmem. Ahogy felnézek, és LÁTSZIK az ég: körbeölel. Három éve egy fa alatt fordultam, esett az eső, nem néztem fölfelé, csak hullottak rám a fáról a kövér esőcseppek. Nem néztem fölfelé akkor, csak a távoli égre. Most hirtelen meglep ez a nagy szabadság, pedig akkor is ott volt, csak nem vettem észre.
És ez a meglepődés a MOSTban mégis a MÚLTnak szól.
Ez a meglepődés a híd.
Megint én voltam a gyorsabb, már megint várakozok a tobozirányfordult helyzetben.
Legyintek: még van két lehetőség.
A HARMADIK 15 PERC
Keresem a számomra bírható, élhető kereteket: matekozom. Ha két percenként igazítok egy kicsit a lábfejemen, és nem sűrűbben, akkor körülbelül jó ütemben tudom megtenni a negyedórát - feltéve, hogy egyenletes szeretnék lenni, márpedig szeretnék. Oké, nyugtázom magamban, akkor erre figyelek: körülbelül 2 percet várok, mielőtt arrébb mozdítanám a lábfejem.
Megfeszül a talpam, a testem jelzi, hogy mozgásra vágyna. Megmozgatom az elgémberedett hátamat, felemelem a karjaimat, oldalra, és eszembe jut a kontaktos jel: oldaltartásba emelt kezek remegtetett ujjakkal: hogy a saját figyelmemet visszahívjam ide a talpaimba, a pillanatba. Eszembe jutnak a többiek. Az ő figyelmüket is hívom ebben a pillanatban. Tartjuk egymást. Eszembe jut a reggeli Csilla tánc, az is egy improvizáció, és én most is egy lábra állok, tartva az egyik talpammal a kör közepét, és a másik bokámmal körzök, meglengetem a térdem, majd cserélek, másik láb, végül párhuzamos lábfejekkel kis terpeszbe térek vissza. És a mozgás a pillanatba húz most is. Benne vagyok a testemben, figyelek a rezdülésekre, végül is nem karóként kell itt állnom. Elevenen szeretnék itt állni.
Hirtelen megörülök a harmadik toboz irányához közelítve a sűrű bárányfelhőknek és a lemenő nap átszűrődő sugarainak. Gyönyörű látvány! Egyúttal pedig belémnyilall, hogy hohó! Félreértettem a telefonon a nyilat, ami akkor az én irányomat mutatta, nem pedig északot. Kiszámolom, átszámolom még vagy háromszor: egy negyeddel vagyok hátrébb a fordulatban, de mihez képest? A HumanTurn weboldalon közzétett Hogyan fordulunk menüpont javaslataihoz képest. Ja... Amúgy sem értettem, hogy miért Keletről indulunk. Ha a Földhöz igazodnék, akkor én alapból Északról kezdeném, és hát ez az alap, ez most véletlenül idekerült. Az alap kezdett el működni. Ebben a zavaromban ér el a harmadik gong, és irányba fordulok, én most a nyugati irányba.
AZ UTOLSÓ 15 PERC
Hibáztam az iránnyal. Akkor most érvénytelen a fordulat? Rosszul csináltam? Kudarcélmény marad?
Tanár úr kérem, bennem őszinte öröm volt, ahogy ellepték a bárányfelhők a kék eget, és rám sütött a nap. Lehet, hogy csak azért örültem, hogy önigazoljak?
Nem, úgy döntök, hogy az őszinte öröm érvényes. Ennek így kellett lennie. Mi történt? Mi történhetett volna? Végrehajtani a feladatot jól, vagy úgy, ahogy jól esik és tudom, és megengedem az örömet annak, ami van.
Folytatom az önvizsgálatot: vajon elmozdulhat-e a talpam vagy a sarkamon kéne forduljak?
Nem emlékszem, hogy erre vonatkozóan hallottam-e instrukciót.
Amikor legutóbb fordultam, a csend táborban voltam, nem kérdezhettem előtte, mert tartottam a csendet. Talán mintha Gábor azt mondta volna, hogy csináljátok meg úgy, ahogy értettétek, ahogy tudjátok. Lehet aztán, hogy ő ezt nem mondta, vagy lehet, hogy nem így. Bennem mégis ez volt az első narráció, ahogy felmerült a kérdésem, úgy csinálom, ahogy tudom. Belegondoltam abba is, hogy miért is csinálom ezt: a fentieken túl azért is, hogy a tengelyem forgásának sebessége ráhangolódjon a Föld tengelyének forgásának a sebességére. Ez adhat támpontot, ha titeket nem látlak. A Föld a lábam alatt - mit csinál a Föld, amíg forog? Áramlik. Áramlik benne a víz, fúj körülötte a szél, a fűszálak, a fák lengedeznek, a felhők vándorolnak, és belül ahol egyre forróbb, ott is áramlik. Akkor megengedhetem, hogy elromoljanak a mozdulataim, azaz áramoljanak a mozdulataim, és így áramoljon bennem az élet. Megmozgatom az elgémberedett hátamat, felemelem a karjaimat ismét, hívom a figyelmem.
Hangok közelítenek. Tudtam, hogy a hely, amit választok, nem lesz privát. Kíváncsi voltam, hogy lesznek-e más fordulók itt. Elsétálnak mellettem: két család - két fiatal pár mindegyik apukán babahordozó. Fiatalosak, és milyen csinosak, formásak ezek a lányok, pedig nemrég szültek, én meg még mindig küzdök az alakommal. Ahogy közelednek felém, én is zavarban vagyok, nem szeretnék megszólalni, ezért először kerülöm a tekintetünket, aztán ők is kerülik az enyémet. Talán érezhető rajtam a zavar, pedig meg is kérdezhették volna tőlem is azt, amit egymástól kérdeztek: hogy mi az az erdő a túloldalon? Engem bármilyen idegen városban megszólítanak a turisták. Most nem elég barátságos az arcom. Később eljön erre két lány az édesanyjával, a lányok akkorák mint én, az anyukájuk akkora lehet, mint anyu. Együtt sétálnak. Sóvárgás van bennem. Kijövök ide, viszonyítom az elfogadott helyzetet, és sóvárogni kezdek. Milyen rég sétáltam anyuval így, hogy nincs ott senki, hogy mi vagyunk csak gyerekek nélkül.
Az arcom már kedvesebb, azt hiszem. Már nem bánnám, ha megszólítanának. Már kíváncsi vagyok. De ahogy itt állok, érezhető, hogy nekem itt dolgom van. Nem néznek vissza rám, ahogy távolodnak, nem kíváncsiskodnak. Csak hagynak. Social distancing.
Aztán egyszercsak a bokor mögül ugatás, és előbukkan egy kutya. Rámnéz, jön a gazdája is, biccent, én mosolygok. Most a legpuhább az arcom, így belülről érzékelve. A kutya megáll, és figyel hosszan. Ebben az egy órában ő nézett rám a leghosszabban.
Az utolsó negyedórában tudom, hogy szeretném nagyon, nagyon szeretném a gerincemet kinyújtani. Vágyom egy előregördülésre, mert jót fog tenni egy óra álldogálás után. Mint a reggeli tánc előtt vagy után lehajolok, és hagyom, hogy hosszan nyúljon a gerincem. Szeretném úgy befejezni a fordulatot, szeretném, ha ez lehetne az én saját rituálém ebben, hogy a felgördülésre érkezem meg a hatvanadik perc végére. Ezzel megtisztelve, meghallva a saját testem hívását. Ahogy lehajolok lassan, csigolyáról csigolyára, felhangzanak a távolban a harangok, és én tudom, hogy mindjárt 7 óra. De ezek még csak az előharangok. Nagyon lassan, körülbelül két percet adva a csigolyáknak, hogy egymás felé rendeződjenek, felemelkedek. Szeretem az utolsó pillanatban megérezni a fejem súlyát, várom ezt az érzést, mint egy katarzist. Banális pillanat: egy kutya ugatni kezd, kinyitom a szemem, és eltűnik a belső figyelem: képszakadás.
Majd visszatérek, megélni azt, amit még lehet: körzök egyet a vállammal. Megszólal a gong a zsebemben. Megköszönöm magamnak ezt a lassulást, ezt az időt, ezt a merengést az életem kontextusain, a körülvevő világon, és azon hogy benne én hogy vagyok jelen.
Jelentem itt vagyok: többnyire jelen.
Köszönöm. Megbocsájtok. Szeretek.
Hazaúton még egy örömmorzsa elér: a felismerés, hogy a családom kívül maradt ezen az órán.
Az én időm volt.
A MOSTban.
Vége.
Hazafelé találkozom az enyéimmel az utcán, és együtt nevetünk és tapsolunk 8 órakor. Könnyeden, jólesőn, puhán vagyok velük.
TE HOGY ADSZ MAGADNAK ÉNIDŐT?
Ha jólesne egy támogató beszélgetés, egy újrakeretezés a megváltozott mindennapokban, szívesen "látlak" az online térben egy coachingra! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat! És ha van kedved, benevezhetsz egy pár alkalmas folyamatra is. Meggyőződésem, hogy most az önismeretbe való befektetés hatványozottan térül meg!
Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel! Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.
Tarts velem! Tégy magadért!
Jelentem itt vagyok: többnyire jelen.
Köszönöm. Megbocsájtok. Szeretek.
Hazaúton még egy örömmorzsa elér: a felismerés, hogy a családom kívül maradt ezen az órán.
Az én időm volt.
A MOSTban.
Vége.
Hazafelé találkozom az enyéimmel az utcán, és együtt nevetünk és tapsolunk 8 órakor. Könnyeden, jólesőn, puhán vagyok velük.
TE HOGY ADSZ MAGADNAK ÉNIDŐT?
Ha jólesne egy támogató beszélgetés, egy újrakeretezés a megváltozott mindennapokban, szívesen "látlak" az online térben egy coachingra! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat! És ha van kedved, benevezhetsz egy pár alkalmas folyamatra is. Meggyőződésem, hogy most az önismeretbe való befektetés hatványozottan térül meg!
Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel! Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.
Tarts velem! Tégy magadért!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése