Mozgástér? Akkor MOST találkozunk? - 37. vallomás

A legutóbbi karanténbejegyzésem óta sokminden összezavarodott, kisgyerekes szülőként napok óta újból bizonytalannak érzem magam, értetlenül állok az úgynevezett lazítások előtt. Nincs mese, visszatérek a "mozgástér" témámhoz itt, a blogon. Az elmúlt bő két hónap alakuló rendje most újból felbolydul, új szabályok vannak. Vannak?

Írok a bölcsődevezetőnek és írok az óvodavezetőnek. Beszélek barátokkal a szomszédból és távoli országból, beszélek ismerősökkel, akikkel együtt tanulunk, beszélek a férjemmel. A zavarodottság nem csökken. Ahány ember, ahány élet, annyi megoldás születik. Mindenki keresi a sajátját. Én is. Kilenc hete van ez a karanténhelyzet. Úgy ahogy, kezdjük megszokni, megvan a home office asztal a kis szobában. Minden alkalommal hallom a szüleimtől, hogy hiányzunk. Minden alkalommal mondom, hogy ők is hiányoznak. Akkor MOST találkozunk?

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához szeretném rendszerben látni legalább a szűkebb családomat. Értetlenség van bennem. Nem esek kétségbe, nem vagyok ideges, ez a bizonytalanság most másképp működik: mint egy körbefutó kisvasút, újra és újra visszatér valami kérdéssel a Hogyan tovább? országból: Hogy lesz a nyár? Hogy fogunk mostantól munkába járni? Ha bölcsige és oviba mennek a gyerekek, akkor is találkozunk? Itthonról vagy irodából dolgozunk? Hogy minimalizáljuk a rizikót? És mi kell ahhoz, hogy találkozzunk? Ki mondja meg, hogy mostmár lehet? Az Operatív Törzs? Az államfő? A számok? A tudósok? És mi van velünk?

Ezt a szálat tudom legelőször kézbe venni, és vizsgálom, hogy MI VAN VELEM.

Alakul az otthon, a keretei feszülnek: volt régen a megnyugvás és melegség szigete, a relax zóna, aztán lett börtön, tánctér, munkahely, a mindent befogadó össztevékenységi, az egyetlen tér.

MI A REFERENCIAKERETEM?

Mi van itt velem? Mihez viszonyítok? 

Az észleléseimhez: a szomszédhoz rendszeresen járnak az unokák. A tacskó gazdája minden nap a fiával és az unokájával ebédel. A másik szomszédnak minden nap segít a gyermeke körül a nagypapa. Van, akinél "ottragadt" a nagymama. Vannak, akik vidékre vonultak a víkendházba. Vannak, akik házat béreltek és onnan home officeolnak. Van, aki ki se megy a lakásból, csak egészségügyi sétára, este, amikor már nincsenek kint emberek. Van, aki otthon ül, és várja, hogy ez az egész elmúljon. És van, mint mi, akik naponta kétszer kimennek a kisgyerekekkel kisebb-nagyobb sétákra, házhoz rendeljük, amit csak lehet és itthonról dolgozunk, váltott műszakban.

A gyerekekhez, akik kiborítják, összemaszatolják, széttépik, ütögetik, kiöntik, eltörik...

Máskor meg felfedezik - hogy vérehulló fecskefű nő az utcán és a bőrünkre rajzolni lehet vele, vagy megszámolják, hogy 205 csiga járt az utunkban, és az utolsó tapsolásra készülve előre megmossuk, felvágjuk, kipróbáljuk, hogy a tacsi tényleg szereti az almát. Van, amikor bekukucskálnak a mosakodó macskát keresve a kerítésen. A kisfiam őrült ismerkedési hullámba kezd az összes utunkba kerülő emberfélével: a bácsi ebédidőben várja az építkezésen a többiek érkezését és a vödörben ragasztó van, Gábor papundeklit nyiszitol, hogy beférjen a kukába, majd botot ajándékoz, a kertészkedő bácsi udvarában levő szökőkutat pedig krokodil őrzi, és a kerítésnél megsimogatják a fogait.

Ahhoz, hogy közelebb lépjek az észleléseimen és a gyerekeimen túl a belső referenciakeretemhez, a zavarodottságomat szükséges jobban megértenem.

MI EZ A ZAVARODOTTSÁG BENNEM?

Hiszen örömmel tölt el, hogy a gyermekeim felfedezéseinek része lehetek. Hogy azért mégha hiányoznak a minőségi idők is, amiket egyenként töltök el velük, összességében sokkal többet vagyunk együtt, mint korábban. Együtt eszünk, apával is sokkal többet játszanak, a fiam szókincse turbó sebességgel növekszik, a lányom humorérzékétől naponta többször is fennakad a szemöldököm, vagy épp könnyes nevetésben török ki.

Ugyanakkor szomorú vagyok, hogy a szüleimmel nem találkozunk, meg csak anyák napi aszfaltrajzolásra és erkélyintegetésre sem. Az ő kérésükre.

Aztán bizonytalan is vagyok, hogy meg tudjuk-e mindketten oldani a munkát, ha beindul a "normálisba" való visszaállás, támogató szociális rendszerek nélkül.

És még értetlen is vagyok: most rászorulok, rászorulhatok a bölcsődei, óvodai ügyeletre? És megéri ügyeletbe küldeni a gyereket vagy jobb itthoni megoldáshoz ragaszkodni?

TISZTÁNLÁTÁST! MI A FONTOS ITT?

Ahogy az említett élethelyzetekre gondolok, nem csoda ez a zavarodottság. Mintha mindenkit más mozgatna. Mintha mindenkit más szükséglet vezérelne.

Mi az, ami NEKEM itt a legfontosabb? 

Ezt kell megfejtenem, hogy megértsem, hogy mi a saját referenciakeretem.

Hallom magamban, hogy ebben a zavarodottságban tisztánlátásra van szükségem, ezért most leülök, és mélyre ások magamban, ezért beszélgetek a hozzám közeliekkel.

Észlelem, hogy feszült vagyok, mert következetességre és egyértelműségre van szükségem. Ezért megkérdezem a férjemet, hogy ő mit gondol. És ebből a beszélgetésből számomra is nyilvánvaló lesz, hogy a bölcsődét és az óvodát én most nem tartom egy száz százalékosan biztonságos helynek, miközben mind a gyerekeim közösségélményét, mind számunkra a szociális hálót jelentenék. Azaz azért keresek, és játszom ezzel a gondolattal, mert biztonságra és támaszra lenne szükségem.

Aztán felhívom a szüleimet, hogy őket most mi mozgatja. Hosszan beszélgetünk. Sokminden felmerül, és kiviláglik, hogy az őket bénító félelmet csak a biztonságérzet oldhatja fel. Hálásan hallgatom őket, hálás vagyok, hogy válaszolnak a kérdéseimre, és megértem, hogy hiába hiányzunk, hiába szeretnék az unokákat megölelni, ez a félelem, ez a kapaszkodás az életbe és a biztonságba sokkal erősebb most bennük.

A kapcsolatunk fontos része most nekem az, hogy ezt meghallom, hogy ezt elfogadom, hogy ezt befogadom. Akkor is, ha szomorúvá tesz. Tudom, hogy most minden szcenárió érvényes. Alapjaiban rendült meg az életünk.

Hálát érzek és megkönnyebbülést, mert a következetesség iránti szükségletem kielégül: megértem, hogy ők most így következetesek saját legfőbb szükségletükhöz.

Mindeközben a szomorúság, ami bennem őket hallgatva keletkezik, elvezet az én legfőbb szükségleteimhez: kapcsolatra és összetartozás-élményre vágyom. 

Ez az én szükséglet-csokrom MOST, fontossági sorrendben: összetartozás-élmény, kapcsolat, következetesség, egyértelműség, biztonság és támasz.

Ez a mélymerülés eredménye ma: tisztábban látom, hogy a találkozásokra vágyódásom mögött, a nem találkozások felett érzett szomorúság mögött az összetartozás-élmény dolgozik bennem. Látom, hogy mostanában ezzel a hat szükséglettel zsonglőrködöm. És ha már így rájuk találtam: megölelem őket, és emlékeztetem magam az előttünk álló döntések során, hogy a választásainkat ezek fényében vizsgáljam. Mert ez az én belső referenciakeretem.

A SZÜKSÉGLETEK VÁLTOZNAK

A kép teljességéhez egy dolog még idekívánkozik. A tisztánlátás és a kíváncsiság érdekében visszalapozok ennek a blognak az elejére: a jelen életszakaszomban engem mozgató legfőbb 10 szükségletről írtam az első bejegyzésekben. Ezeket akkor már hónapok óta vizsgáltam, hosszas érlelés hozta meg a listát. Így nézett ki a csokor: ÖNrendelkezés, TERMÉSZETesség, rugalmasság, következetesség, támasz, kapcsolat, személyes felelősségvállalás, hitelesség, érthetőség és egyértelműség.

Ugyan van átfedés: a kapcsolat, a következetesség, az egyértelműség és a támasz mindkét listán szerepel. Most egyértelművé vált számomra, hogy a járványhelyzet nemcsak az életemet, hanem az értékrendemet is alakította. Bekerülnek új értékek, és kikerülnek a fókuszból egyébként fontosak.

A jelen helyzetre adott megoldásomat végül a következő 3 pontban tudom összefoglalni: 

1. Észszerű higiénés szabályok betartásával találkozom számomra fontos emberekkel, mert számomra a kapcsolat a közöttünk lévő energiaáramlás érzékelése, leginkább személyesen vagy őszinte mély beszélgetésekkel működik.

2. Bízom abban, hogy találkozásunk tervezésekor kétes egészségi állapotukról tájékoztatnak.

3. A szeretteimet a legnagyobb biztonságban szeretném tudni, ezért tiszteletben tartom döntéseiket, miközben támogatom, hogy egyéb szükségleteik is kielégüljenek.

4. A bizonytalan információk és helyezetek megítélésekor elsősorban befelé, az érzéseimre és a szükségletcsokromra (összetartozás-élmény, kapcsolat, következetesség, egyértelműség, biztonság és támasz) reflektálva szeretnék saját választ találni.

Engem ezek fognak kivezetni a jelen helyzetből. Ezek mentén tudok majd arra a kérdésre válaszolni, hogy találkozzunk-e. Van, akivel már személyes találkozót tervezek, van, akivel online folytatom a munkát. Nincs recept. Belső referenciapont van. És konstatálom, hogy újra a DÖNTÉSnél tartok, és integrálom a felismeréseket. Van út kifelé!

NEKED MI VÁLT FONTOSSÁ?

Ha a benned lévő bizonytalanságok tudatosítására vágysz, ha rendszerbe foglalnád a változásokat, amiket megélsz, jelentkezz be hozzám! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!

Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel! Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.

Tarts velem! Tégy magadért!