Gyermekágy - a kéretlen tanácsok kezelése - 15. vallomás

Szerintem bármennyire is erősnek mutatja magát valaki, az ehhez hasonló dolgok (-értsd. kéretlen tanácsok) bizony nyomot hagynak a lelkében.” egy édesanya

Friss anyaként én is elkezdtem magam méregetni, ellenőrizni, másokhoz hasonlítani, szerelni, mert valamit biztos nem csinálok jól.  Főleg, amikor jöttek az idősebb emberek ötletei:

Találjam ki, hogy miért sír? - Ja, hát próbálom, minden idegszálammal azon vagyok. Nem látszik, hogy megfeszülök?

Hogy baj lehet abból, hogy egyfolytában hordozom? Fájni fog a hátam? És a nagyszülők nem tudják majd elvinni sehova? – De nekem ez így a legegyszerűbb, legjobb, legbújósabb, legbiztonságosabb.

Hogy meddig fogom még szoptatni? Hogy a nagyszülők majd nem tudják elaltatni? – Hát ameddig szeretné, és amíg jólesik. És pont lesz@rom a nagyszülőket. Ez az én gyerekem, én meg az ő anyja.

Hogy meg kellene tanulnia kiságyban aludni? – De mi van, ha bőg? Én ebbe belehalok, ezt nem bírom csinálni. El sem hiszem, hogy lehet ilyen szívtelenül végignézni egy kisgyermek segítségkérését.

Még hosszan sorolhatnám, hogy milyen mondatok, gondolatok kerültek be az én elsőgyerekes friss gyermekágyas életembe. Lelki küzdelemként éltem meg azt, ahogy a kéretlenség, a figyelmetlenség beáramlik az életembe, csupa jószándékból. Nem volt ellene eszközöm. Nem tudtam, hogy hogyan védjem meg magam akkor, amikor segítségre és támogatásra vágyom. Összetűzésbe került bennem a segítségre sóvárgó jókislány az ösztöneit követő anyával: tisztelni és meghallgatni az idősebbeket és tapasztaltabbakat versus az igencsak halk és bátortalan ösztöneim követése. Élni kell a jogommal az önrendelkezéshez (erről itt írtam). Fel kell nőni. Anyává válni az egy nagy lépés a felnőtté válásban.





Ahhoz, hogy el tudjam hárítani a tanácsokat, több dologra volt szükségem, és ezt mind az anyává válás hozta meg. Ezért hálás vagyok az első gyermekemnek. A második gyermekem neki köszönhetően már egy (azt akartam írni, hogy kész, de így helyesebb:) felkészült anyát kaphatott:

1. kritikusan hozzáállni - nem elfogadni a legjobb szándékból érkező javaslatot sem megfontolás nélkül. Mert lehet, hogy beválik, lehet, hogy nem. Ahol ez működött más, mint az én helyzetem, szükségleteim, személyiségem, a gyermekről még nem is beszélve. Igaz ez a növekedésre, a szopizásra, az evésre, az alvásra. Nem vagyunk egyen-emberek és a gyermekek sem egyenruhában jönnek a világra.
Ahhoz, hogy ez működni kezdjen, szükségem volt valamilyen mértékű önbizalomra. Ahogy nőtt az anyai önbizalmam, úgy nőtt a bizalmam a saját megítélésemben. És a kritikussághoz ez a bizalom elengedhetetlen.
Emlékszem, hogy az anyai önbizalmam alakulásában az volt mérföldkő, amikor a minimum 6 hónap csak anyatejes táplálás célkitűzésemet elértem. Ez nagy öröm, büszkeség volt nekem.

2. lezárni - hallgatni, hallgatni, és amikor megszólal bennem a vészcsengő, hogy ez nem rólam, hanem őróla szól, hogy ez az ő története és elismerésre vágyik valójában, akkor leválok erről a szálról. Kedvesen végighallgatom (jobban mondva hagyom, hogy végigmondja, de már nem kapcsolódom a mondanivalójához), majd témát váltok, és törlöm a betáplált infót. 
Ez nekem nem egy őszinte út, de stratégiának működni szokott azokban a kapcsolatokban, ahol nem az őszinteség a legfőbb érték. Mivel nekem az őszinteség nagyon fontos, ezért csak akkor szoktam ehhez fordulni, amikor felbonthatatlan rokoni kapcsolatokról van szó, ahol szeretném a jóindulatot a másik iránt fenntartani. Ekkor az a tudatos döntésem, hogy az őszinteséget beáldozom a tiszteletért. Mert a saját tiszteletben tartásom is fontos (erről én gondoskodom azzal, hogy nem érintődöm meg), és az övé is (hiszen nem kritizálom az ő megoldását.). Ebből persze nem lesz mély kapcsolat.

Egy édesanya ezt így írja, nekem nagyon tetszően: "tökélyre fejlesztettem a válasz nélküli bájmosolyt (mondd csak, úgyse érdekel...)"



3. érvelni - na, ez nem egy könnyű műfaj. Mert én megtapasztaltam, ő meg nem. Érzésből és ösztönből a legnehezebb érvelni (akkor is ha a legjobb tanácsadók), mert ezek csak az enyémek, ezt a hallgató fél nem érzi, nem tapasztalja. Az érveléskor megértést és elfogadást várok. Ha pedig valaki tanácsot szeretne adni, akkor ő is elfogadást és megértést vár. Stimmelnénk is, csak ő az övét, én meg az enyémet szeretném megértetni. És ez a nagy akarás nehézzé teszi a találkozást. Mert itt beindul a megoldáshoz való ragaszkodás, és mivel ez önigazolási kísérlete a léleknek, a másik nézetéről való meggyőzés kicsike esélyt kap. Kölcsönösség nélkül nem lesz belőle valódi elfogadás, megértés és win-win kimenet. Nálam itt mérlegre kerül a következetesség is, hogy ha megvitatom valakivel részleteiben a témát, akkor mit viszek majd tovább? És ha semmit, az is oké, csak akkor jó felsimerni, hogy abban vagyok következetes valójában, hogy legyintek rá vagy rövidre zárok.

4. legyinteni - ha nem fontos a kapcsolat, ha sarkon fordulhatok, ha nem tartok attól, hogy megbántom, nálam akkor működik ez. Egyik fülemen be, a másikon ki. Rendelőben, utcán, lépcsőházban... idegenekkel, felületes ismerősökkel remekül megy. Persze ezt is tanulni kell: nem megfelelni a külvilágnak, és ehhez egy csipet kritikus hozzáállás és egy marék anyai önbizalom, no meg nagyadag türelem és kísérletezés szükséges. 

5. rövidre zárni - esetleg hozzá lehet tenni, hogy ez már megoldódott nálunk, jól vagyunk, köszönjük,  vagy mi más megoldást keresünk, ez nem vált be, és akkor mégsem suta a legyintés, és megjelenik az önképviselet. Igaz, hogy visszavonulás formájában, de a helyzet nem egy konfrontációban eszkalálódik, és a tapintatosabb fajta megérti, hogy valójában nem vagyok rá kíváncsi. Ha nem érti meg, akkor meg lezárom a belső fülemet, és többet nem követem a történetét.



A Facebook Édesanyák szakértői csoportban megkérdezett édesanyák a következő elemekkel bővítik a repertoárt, tanuljatok tőlük! És tudjátok, hogy nem vagytok egyedül!
- férjem leszereli a kéretlen tanácsadókat (megjegyzem, hogy mekkora kincs, ha akkora az egyetértés és kérhető a támogatás)
- konfrontálódnilepattintom mint a pingponglabdát. Aki sértődik, az sértődjön, nem az én problémám.
- szarkazmus - "Tőlem mindig azt kérdezik "a. tud-e már ülni, b. miért nem szeret hason feküdni, c. tartja-e már magát tenyéren támaszkodva". Mindezek után "miért nem?" Erre megkérdezem "Te tudsz tájképet festeni, vagy aktot rajzolni? (Én tudok.) Te miért nem?
nem kaptam kéretlen tanácsot, a természetem elég ijesztő...
hírzárlat: nem mondunk senkinek semmi olyat, amibe beleköthet
- ha valaki mégis mond valamit úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna
- ha nagyon keveset alvós időszak van, akkor kiborulok és sírok dühömben, mikor egyedül vagyok. nem kerestem többé a társaságukat
nem nagyon vannak eszközeim, még mindig túl udvarias vagyok
Tanuljatok tőlük! És tudjátok, hogy nem vagytok egyedül!

Ami nagyon fontos ebben az időszakban: az átrendeződő határaimat még sokszor magam sem fogtam fel, átalakultak a felnőtt kapcsolatok, leginkább a szüleimmel a kapcsolatom. Fontos tudatosítani, hogy ez a határtiprás, amit a kéretlen tanácsok testesítenek meg, ebbe az érzékeny helyzetbe talál be. Személyiség és habitus kérdése, hogy ki mennyire könnyedén vagy lelkizve kezeli őket. Én az utóbbiak közé tartoztam eleinte. És az idő, a tapasztalás, a második gyerek sokkal magabiztosabbá tett. Egyre inkább képessé váltam meglátni  a saját felelősségemet és beleállni. (A felelősségvállalásról itt írtam.)
Ahogy fent is jeleztem, fel kell nőni. Anyává válni az egy nagy lépés a felnőtté válásban.

Pont tegnap húztam ki magam és konstatáltam, hogy mérföldeket tettem meg a bizonytalan anyaléttől a gyermekéért kiálló, az ösztöneiben bízó anyáig. Tegnap kaptam azt a visszajelzést az egyik kedves különfoglalkozás vezetőjétől, hogy a lehető legjobbat azzal tettem a lányomnak, hogy nem engedtem idén iskolába. Pedig a tavalyi többhónapos folyamatban voltak ám kéretlen tanácsadók, önjelölt érdekképviselők óvodai nevelők, óvodaigazgató, nagyszülő vagy szomszéd báránybundájában. És majd az élet hoz még számtalan ilyen helyzetet. Én pedig jelentem, jöhetnek!
Mert már elhiszem, hogy én ismerem a legjobban magamat és a gyermekeimet.



TE HOGY VAGY A NEM-ET MONDÁSSAL?
HOGY VAGY AZ ANYAI ÖNBIZALOMMAL?

Hogyan képzeled a gyermekágyas időszakot, és mit tudsz tenni azért, hogy ez az elképzelés megvalósuljon? Ha szeretnél tudatosan készülni a gyermekágyra, töltsd ki a Kismamanaplót és jelentkezz be hozzám coachingra!
Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat! A coaching folyamatban úgy kísérlek végig a számodra fontos kérdéseken, hogy teret kap a legbelső hangod - így segítve téged egyre közelebb önmagadhoz.

A következő rész a felnőtté válásról fog szólni. Kísérj el, és tanulj magadról!

Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel. Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.

Tarts velem! Tégy magadért!



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

COVID-mérleg - veszteségek és nyereségek - 51. vallomás

Vállalkozónak lenni - KIHÍVÁSOK - 49. vallomás

MI FONTOS MOST? SZÜKSÉGLETEIM TOP 7-ES LISTÁJA - 53. VALLOMÁS