Új családi minták - 17. vallomás

A felnőttség ünnep, számomra az élet ünnepe. Rengeteg dolgot tartogat, kapuk nyílnak ki.

Időszerűnek tartom, hogy az ünnepek idején, amikor összegyűlünk rokonokkal, felmenőkkel és utódokkal, a kapcsolataimra, a kapcsolataim rendezésére fókuszáljak. Azt, hogy ezt Annával együtt tehetem, számomra külön ajándék. Jólesik a támasz, a tükör az átgondolásban, mindamellett, hogy inspirál, és mindeközben magamat is rendezem.

A 67 és 39 éves párbeszédébe engedünk így bepillantást.

Más a perspektívánk, más az életutunk, de sokmindent hasonlóképp látunk. A beszélgetést azzal kezdtük legutóbb, hogy az életünkben a felnőtté válás lépcsőin tekintettünk végig és a felnőtté válás kritériumait szedtük össze. Most a családi minták felülírásáról, a leválás támogatásáról beszélgetünk.

HOGYAN TALÁLTAD MEG A VÁLASZTOTT ÉRTÉKEKET AZ ÉLETEDBEN?

Anna: - Számomra az áttörést az írás jelentette. Miközben egyedül neveltem két kisfiamat, dolgoztam nappal, időnként fordítottam éjjel, nem volt kivel megosztani a gondjaimat, nehézségeimet. Így hát ezeket napló formájában írtam le - a naplóírást korábban Te is említetted mint fontos eszközt. Aztán ezek a naplók egyik pillanatban átváltoztak versekké, egészen hirtelen és meglepetésszerűen. Mai eszemmel már azt hiszem, értem, mi történt: a sok elfojtott érzelem ilyen módon tört magának utat, s ismertette meg velem is saját mélyebb rétegeimet. Egy másfajta minőséget kezdtem felfedezni: ahol ki lehet mondani a gyengeségeket, a nehézségeket, a hiányokat, a fájdalmakat, egyáltalán, az érzelmeket. Természetesen az örömöket is, de a fiaimon kívül ezekből akkortájt nem sokat ismertem.
Közvetlen környezetem, családom számára is meglepetés volt, amikor a verseimet olvasva új oldalamat ismerték meg. Egészen addig azt látták, hogy aránylag klasszul boldogulok, szervezem, viszem az életünket, anyagilag is rendben vagyunk, sőt, még építkezünk is. Azt hiszem, ezt is azért tettem, hogy letegyek valamit az asztalra, hogy illeszkedjek ebbe az értékrendbe, hogy haladjunk, nekünk is legyen egy házunk. A verseimben azonban olyan gondolatokat írtam le, hogy ezt így tovább nem akarom és nem is tudom csinálni. Mint amikor a mókus abban a bizonyos kerékben megáll és toppant egyet, s azt mondja, elég. Még nem tudja, hogy hogyan lehet másként csinálni, de hogy milyen érzés ebben a kalitkában, ebben a mókuskerékben lenni, s hogy ezzel szakítani akar, azt már vállalja. Először suttogja, majd már kiabálni is meri... Annyira azonban nem merész, hogy ezt a saját, polgári, ráadásul megmaradt asszonynevén tegye. Lánynevéhez felveszi hát az imádott szülőfalu nevét, így bújik meg a Földeáki-Horváth Anna írói név mögött, s kezdi ízlelgetni az új utat. Az elég hamar körvonalazódik, hogy a legnagyobb igény a kapcsolatok átalakítására van, itt érzi a legerősebb hiányt, űrt.

Izabella: - És most mókusbőrbe bújsz, és egyes szám harmadik személyben beszélsz... A hogyanra tehát az volt a válaszod, hogy utat keresni, s hagyni, hogy kifolyjanak a gondolatok... prózában, versben, aztán amikor elég magabiztosak, szóban, ahogy jönnek. Jól értelek?

Anna: - Igen. Így tudtam meghallani az érzéseimet. 

Izabella: - A szívem dobban, ahogy az elfojtás elengedéséről beszélsz: az érzelmek megszelidítése, a meghallásuk, aztán a megértésük - én ezt úgy hívom, hogy sárkányszelidítés - az én hogyanom. És a sárkányszelidítésnek sok technikája van, én is sokfélét használok, de egy közös: akár táncolok, akár írok, akár révedezek, akár rajzolok, akár coachhoz, vagy segítő beszélgetésre megyek, magamra irányítom az elemlámpa fényét, és nem futok el. Egyrészt figyelek. Megadom az időt annak, hogy megfigyeljem magamat. És ez valóban időigényes, pusztán azért is, mert nem tudom folyton csinálni, elfáradok, az emésztésre is időre van szükségem. Másrészt pedig nem várom el (már! - milyen felszabadító ezt mondani, s tudni!) magamtól a tökéletességet. Oké, ha hibáztam. Oké, ha keserű vagyok. Oké, ha lelkifurdalást élek meg. Figyelem, hogy mi az, ami mozdul bennem. Figyelem, hogy honnan jön ez az érzés. És itt a titok: mi váltja ki? Mert a kellemetlen érzéseim a kielégületlen szükségleteimből jönnek. Így jutok el az értékrendem azonosításáig: figyelem, hogy melyik szükségletek, melyik értékek fordulnak elő leggyakrabban a repertoáromban. Figyelem, hogy melyek a legfontosabbak a számomra jelenleg - akkor is, ha változnak minden pillanatban, melyek azok, amik rendre és gyakran felbukkannak, figyelmet kérnek és megoldást követelnek az életemben. Ezeknek jólesik megadni magamat. 

Meglepő látni, hogy van köztük olyan, aminek a létezését sem sejtettem pár évvel ezelőttig, ennyire nem hoztam sehonnan.

Nemrég, e blog felütéseként például a legfőbb 10 értéket jártam körül az életemben, és ezek között volt a támasz. Nekem nagyon jólesik, hogy most ezt élhetem, hogy most ez a kapcsolódásunkban lehet nekem. Itt is, ezúton is köszönöm, hogy elfogadtad a hívásomat erre a párbeszédre!

HOGY LEHET FELÜLÍRNI A HOZOTT MINTÁT?

Anna: - Elég sokat tettem azért, hogy ezen a megtalált új, másfajta értékrendet mutató úton ne csak botorkálni, hanem haladni is tudjak. Ekkor tudatosult bennem az, hogy a kapcsolataim csak úgy tudnak változni, ha magam kezdek el változni, hisz nem várhatom a világtól, hogy hozzám alkalmazkodjon. Kíváncsivá váltam, hogyan tudom ezt elkezdeni, s végül hallgattam a megérzéseimre (ez a későbbiekben igen komoly segítőmmé vált). Olvasni kezdtem az emberi kapcsolatokról, a kommunikációról, majd gyakorolni, tanulni kezdtem azokat, például az erőszakmentes vagy együttműködő kommunikációt, amire te is utaltál az érzések-szükségletek azonosításával és sok mást, aminek a vége az lett, hogy 60 évesen beiratkoztam a Károli Gáspár református egyetem Mentálhigiénés segítő szakember képzésére. A legnagyobb változást az hozta, hogy a tanulmányok elkezdéséhez(!) 150 órás önismereti képzést kellett teljesíteni. Az, hogy jóval reálisabban ismertem meg önmagamat, nagyban segített a másokkal való kapcsolat alakításában is. Receptre írnám fel az önismeretet, és akár tabletta, akár injekció formájában is alkalmaznám...
Szakdolgozati témám (A felnövő gyerekek leválása, a gyereküket egyedül nevelő édesanyák esetén) miatt nagyon sokat foglalkoztam ezzel a szerintem iszonyatosan nehéz helyzettel. Mindez, az előzőekben elmondottakkal együtt komoly segítség volt a bevésődött minták felülírásában. De talán nem kell ilyen hosszú utat bejárni, ha valaki már idejekorán és tudatosan foglalkozik ezzel.

Izabella: - Gyakorlatilag szó szerint újraírtad a mintáidat. 

Anna: - Igen, kanyargós úton jutottam újra az iskolapadba, és itt kezdtem el azt, amire a posztjaink bevezetőjében is utaltál: szembenézni a megtörténttel.

Caravaggio: Medusa - forrás: Wikiwand

Izabella: - Hát ez az, ami a minták felülírásában elkerülhetetlen: a szembenézés. Elviselni, hogy hibáztam. Nekem nagy hajtóerő volt mindig, hogy mást szeretnék teremteni, mint ami engem körülvett gyerekként, egy pozitív, energikus minőséget.

Tavaly, a szüleimmel való együttélés idején erősödött fel a csend-kiabálás polaritásnak a megjelenése az életemben. Legutóbb egy hangos pillanatot idéztem fel, de erősen megidéződött számomra tavaly a csend is, amit számomra anyukám testesít meg. Anyukám, ha megbántottam, sokszor büntetett azzal, hogy csendbe burkolózott, nem szólt hozzám, nem válaszolt. Számomra ez fagyos és ijesztő volt. A legmagányosabb emlékeim fűződnek ezekhez az órákhoz. Azt ugyan tudtam, hogy én ezt a mintát nem szeretném továbbvinni, de nem tudtam, hogy akkor mit tehetnék. Aztán 14 évesen a gimiben egy osztálytársam mélyen megbántott valamivel, és én talán egy évig, nem beszéltem vele. A megbántottságom természetesen nem oldódott, a távolság pedig szépen nőtt közöttünk, annyira hogy ma semmit nem tudok róla. Ostoba eszköz volt. De alkalmaztam, amit tudtam. Sokkal később a gyerekemmel egyszer nagyszülői nyomásra megpróbáltam a kiságyban altatás bevezetését úgy, hogy nézem, ahogy sír, és közben megpróbálom megnyugtatóan simogatni. Hülyeség. Szerintem ez lehetetlen. Harminchárom évesen ebből már csak harminc percet bírtam.

A csendbe burkolózás mint működés sosem volt az enyém, s talán pont ezért tettem komoly erőfeszítést azért, hogy a legtávolabb kerüljek ettől. Próbálok inkább hangos mint csendes lenni. Milyen furcsa mondat ez: és milyen sokat elárul a középre rendeződés nehézségeiről, hiszen korábban elmondtam azt is, hogy a kiabálás is egy érzékeny pont számomra. A csend a kapcsolati bizonytalanságban számomra zsákutca, démonok, sárkányok meghívója. Látom ezt, ahogy a lányom is kétségbe esik, amikor egy bántó esemény után elfordulok tőle, szinte esdekel az ölelésért. Pedig tőlem neki ez mindig jár. Én sem értettem ezt sokáig. Ma már tudom, hogy számomra ez az anyai feltétlen szeretet egyik alapköve. És hálás vagyok, hogy van egy ilyen hűséges, érzékeny emlékeztetőm, hogy ne vonuljak csendbe, hogy őrizzem a kapcsolatot.

Nem véletlen, hogy az erőszakmentes kommunikációval való korábbi flörtölésemet komolyabb kapcsolattá alakítottam idén: egy éves képződési folyamatba kezdtem bele, és sokat segít a magánéleti problémák kibogozásában, hogy van egy eszközöm, amit használni is tudok az érzéseim megértésében és lefordításában.

Anna: - A te történeted sem azt mutatja meg, hogy egyszerű volna a mintákat felülírni. 

Izabella: - Hahaha.., hát nem. Én is végletekig vittem a minta alkalmazását, míg egyáltalán felismertem, hogy ez a minta létezik, és innentől időbe telt, hogy kitaláljam, hogy például számomra a kapcsolat érték, és a kapcsolat létrejötte során melegséget élek meg.

MI SEGÍTHET LEVÁLNI, ELENGEDNI?

Anna: - A szakdolgozatomat abból írtam, hogy önsegítő csoportot hoztunk létre gyereküket egyedül nevelő édesanyák számára, ahol a leválással foglalkoztunk. Főleg azzal, hogy az anyák időben barátkozzanak ezzel a gondolattal, s ne váratlanul, ne traumaként éljék meg. Hogy bele tudják képzelni magukat az önállósodni akaró gyerek helyzetébe, akinek meg KELL lépnie a leválást ahhoz, hogy ne maradjon élete végéig függő viszonyban az anyjától, a szüleitől. Hisz ez nagyban befolyásolná még a párkapcsolatait is. Több esetben találkoztam azzal, hogy a szülő és a fiatal felnőtt gyermeke között a kommunikáció akár egy évre is megszakadt. Az említett esetekben mindkét oldal nagyon sokat gondolkodott a helyzeten, mérlegelt, s a "béküléskor" már egészen másként álltak egymáshoz, jobban vigyáztak a kapcsolatra, beépítették a felismeréseiket. Igen, a korábbinál törékenyebb ilyenkor a kapcsolat. 

Izabella: - Ilyenről én is sokat hallok. Például az Édesanyák szakértői csoportban gyakran találkozom a szélsőségekkel: vagy nagyon jó a kapcsolat, vagy (részleges vagy teljes) elszigetelődést keres a fiatalabb, hogy biztonságban tudja magát. 

Anna: - Szülőként legfontosabb talán az, hogy próbáljuk meglátni, mire van a fiatalnak szüksége ahhoz, hogy önálló életet tudjon élni nélkülünk is, s ebben támogassuk - de ne úgy, ahogy nekünk jó, hanem ahogy neki. Ha igényli a segítségünket, segítsünk, de csak akkor. A távolságot már ő szabja meg, ne mi. És így tovább a nagy igazságokkal, amiket mindenütt lehet olvasni, s amiket én nem szívesen ismételnék.

Talán nem tűnök szerénytelennek, ha most megosztok egy négysorosomat, melynek címe Saját utak. Ezt választottam ugyanis a szakdolgozatom címéül, a Leválás csoport(ok) elnevezéséül, s a témám szimbólumául is. Számomra ez fejezi ki leginkább, amit mondani tudok, amit mondani szeretnék a leválás témájában, s amit annak idején éreztem, amikor a gyerekeim leválófélben voltak.

Izabella: - Számomra ezek a sorok is rímelnek arra, ami szerintem kulcs: a távolság szabályozása átkerül a szülőtől a gyermek kezébe, majd jóesetben mindketten aktívan keresik a kapcsolódást, és itt megszületik az egyenrangúság. Ez a történet baba korban kezdődik, amikor a kicsi az anyja közelében érzi magát tökéletes biztonságban, és az idő előrehaladtával egyre növeli ezt a távolságot, amit tulajdonképpen sokáig az anya szabályoz, mérlegelve hogy biztonságos-e a távolság a gyermekre nézve. De már kora gyerekkortól kaphat nagyobb bizalmat a gyerek saját határai felfedezésében.

Ezt a gondolatot gyakorlati szintre hozva szerintem nagyon sokat segít a távolság tudatos növelése bármelyik fél részéről, akár egy időszakos külföldön lakás, - ebben nekem is volt részem, vagy utazás formájában. A távolság megélése közben a felelősség tudatosítása nélkülözhetetlen: otthagyni, ahova tartozik. 

Az ünnepek között a felnőtté válás ünnepi részével folytatjuk, és egyben fejezzük be ezt a beszélgetést.

TE MILYEN MINTÁT ÍRNÁL?

Ha segítségül hívnád a coachingot, hogy felülírd a régi mintát, jelentkezz be hozzám coachingra!
Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!

Kísérj el, és tanulj magadról!

Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel. Ezt kétféleképpen teheted meg:
1. a Belső Hajtóerők hírlevélre feliratkozva havonta egyszer értesülhetsz a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.
2. ezen a felületen fentebb is feliratkozhatsz, így keddenként egyenesen a postaládádba érkeznek a bejegyzések, de nem kapsz sem hírlevelet, sem jelenlét-gyakorlatokat.

Tarts velem! Tégy magadért!