EGY COACH VALLOMÁSAI

A melegség keresése velem maradt az előző bejegyzésem óta: visszaköszönt baráti beszélgetésekben, belső monológokban, mentoringon és csoporthelyzetekben. Fókuszba került bennem az, hogy vagyok én a melegséggel? Mikor adom én másnak és mikor magamnak a melegséget? Egyik reggel, ahogy feküdtek mellettem a még alvó gyerekek az ágyban, hosszú perceken át tudtam erről gondolkodni. A két szuszogó, meleg kis test, ahogy átjárt a bőrkontakton keresztül a 36,8 fok, fénysebességgel a gyerekkoromba repített. Felidéztem a meghatározó melegség-élményeket és melegségforrásokat. Az emlékeim közül előbukkantak a titkokról szóló mély beszélgetések, a meghatódás könnyei, a szomorúságban való együttlét, a megoldáson való közös gondolkodás, és a sok egyedül töltött perc versek és képek között,  vagy a Duna-parton. Kettősséget éltem át. Egyrészt megértettem, hogy honnan ered bennem a mélységben való komfortosság: a legszebb, legélettelibb pillanataim mély beszélgetésekhez kötődnek : amikor a sz...

Gyönyörű, kevéssé lakott tájon járunk, hideg, fagyos, latyakos időben, távol a nagyvárosi kényelemtől. Patakok erednek, bányajáratok nyílnak a hegyek gyomra fele, túraútvonalak keresztezik az utakat. A természet segít önmagamhoz is közelebb kerülni. Beljebb, közelebb a nehézségekhez, amik mind természetesnek tűnnek itt. Az élet részei. Ezért is választottam ezt a célpontot: a természetközeliség számomra receptszerűen segít oldódni, természetesnek lenni, áramlásba kerülni. Gyönyörű képek jönnek szembe, ahogy járkálunk, és az egyik ihlette egy Facebook-posztomat is, ami ma tovább ment bennem. Az alapkérdésem az volt, hogy hány fok különbség van az olvadó, csobogó, áramló élet és a megfagyott, beállt, befeszült mintha-élet között? Egy centi se választja el a patakmederben tovafutó vízcseppeket a gyökerekre ugró és odafagyó cseppektől. Az egyiket viszi a tömeg és a saját természete, a másikat szintén egy tömeg megfogja, visszatartja. Ahogy ma ültem a hegy másik oldalán eredő termá...

Női téma jön. Egy éve ilyentájt napi szinten belém hasított az aggodalom, hogy mi lesz a hasammal, mi lesz a belsőmmel, mi lesz magammal, odabent. Miközben egyre erősödik a lelki tartásom, a testem jelez. Nem tetszett, amit a tükörben láttam, nem volt komfortos ez a test. Mi ez? Miért most jön ez? Azt hiszem, ekkor lettem csak figyelmes arra, ami körülbelül öt évvel korábban már jelentkezett. Furcsa volt a hasam szülés után hosszan, hiányzott a feszessége, a megszokott tartása, az ereje, a szép formája. Az első szülés után az volt bennem, hogy majd helyre jön. A szoptatás lezárultával léböjtre mentem, majd fizikai erőnlét szintjén is elkezdtem tenni érte: body art oktató képzést végeztem, sok gyakorlással, majd rendszeres óratartással, immar második babával várandósan. Újra kontakt táncolni kezdtem, s mozogtam a szülésig, ami ezúttal egy csodálatos élmény lett. A hasam azonban mintha elveszett volna. A lelkem rendbetétele elsődleges volt. Tudtam, hogy boldog anya kel...

Gyorsan gyorsulok, és lassan lassulok - mondtam régen. Ezt a mintát kifejezetten sokáig hordoztam: imádtam, ha lehet pörögni, gyors észjárással kitalálni, megvalósítani, cselekedni, röpülni, vagy otthon végigsöpörni a lakáson egy nap alatt. Ugyanígy a másik véglet is emlékezetes, ahogy egy jóllakott macskaként ide-oda sétálok helyet keresve, és szinte érzem magamban azt a feszültséget, amit a macska érez, amikor a farkával jelez: jobb, ha most nem közeledsz. És végül egy talpalatnyi napfényes helyet találva elpihen órákon át. Így pihentem el én is a kanapén, naplóval a kezemben, vagy olvasva, esetleg filmet nézve bekuckózva. Régi szép idők. Az anyalét felülírta ezt a működést: a lassan lassulásból csak az emlék maradt meg, a nosztalgikus sóvárgás, hogy amikor én még lány voltam, eljártam a kondiba, a szaunába, hajat mosva, selymes bőrrel hazaértem, vagy a Széchenyiben mennyit lebegtem a termál vízben az eget bámulva, élvezve ahogy az arcomon vetekszik a belső hő a külvil...

A kíméletről szóló előző blogbejegyzésem fonala napról napra tovább szövődött bennem. A kímélettől olyan belső felszabadultságérzetig jutottam el, hogy rengeteg teret és levegőt találtam magamban. Azt hiszem, hogy ez egy nagy tanulást jelez most és itt nekem: arról, hogy ott vagyok a küszöbön, hogy ne vegyek magamra többet mint, amit kényelmesen elbírok. Hiszen a kényelem most jelez: kímélem-e magam. És a küszöbön vagyok, mert szeretném ezt tudatosítani, megnézni magamban, hogy pontosan és még pontosabban fülön csípjem, amikor nem ezt teszem. Érleltem egy darabig magamban a bejegyzés címét is: mérték, célkitűzés, de rájöttem, hogy itt pontosan a céltudatosságról van szó: azaz arról, hogy hogyan is tartom nap mint nap, legkisebb cselekedeteimben is szem előtt a céljaimat, és hogyan vagyok a cselekedeteim célirányultságában tudatos. MIT TESZEK MÁSKÉPP? Év elején kívántam magamnak: a kikerekedő 2020-as évre elsősorban sok szeretetet és önelfogadást (hogy annál többet adhassak kifele)...

Fáradt vagyok. Vonzza a testemet a föld,  húzza a lelkemet a föld. Január van. Egy ismerősöm egyszer kifejtette, hogy ez az év lelkileg legnehezebb hónapja. Azóta figyelem ezt magamban. Nézzük csak. Itt az év eleje. Túl vagyunk a karácsonyon, az ajándékozáson, a családi együttléteken, a pihenésen, a jóérzésen. Egy új kezdet. Még vagy 335 nap előttünk van ebben a hónapban az évből. Ez sok. Ezt lelkileg el kell bírni. Új lendülettel, akkor is, ha hideg van kint, és legszívesebben bekuckóznék egyedül és egy teával a kezemben néznék kifelé az ablakon napokon keresztül. Hát nem éppen a motor beindítása jut eszembe erről a képről. Viszont ott az éles figyelem, ahogy az ablakra fagy és kirajzolódik a hópehely. Az biztos, hogy a télidő bennem nagyon megnöveli az énidő szükségletet, a befelé fordulást, a becsukódást. Jólesik ilyenkor csak feküdni a kanapén, és összebújni a gyerekekkel. Könnyebb megnézni egy filmet, mint kimenni a hidegbe sétálni és kétfelé futni utánuk a s...

Három bejegyzésen keresztül Köves Béláné Annával, mentálhigiénés szakemberrel, a Saját utak - Leválás oldal gazdájával beszélgettünk. A felnőttségről szóló témát azzal kezdtük , hogy az életünkben a felnőtté válás lépcsőin tekintettünk végig és a felnőtté válás kritériumait szedtük össze, majd a családi mintákról beszélgettünk. Most az ünnep részével folytatjuk, a felnőttség szépségeiről, az előnyeiről, a lehetőségekről (is) beszélgetünk. Ha pedig végigolvasod a bejegyzést, arra is választ kapsz, hogy mi a felnövés receptje szerintünk! MIK A FELNŐTTSÉG SZÉPSÉGEI ÉS ELŐNYEI?  Anna : - Szabadság, felelősség, önállóság és így tovább, tovább.... Az előnye, hogy azt tehetsz, amit szeretnél. A hátránya pedig az, hogy azt tehetsz, amit szeretnél.  Ezt úgy értem, hogy ha megtehetek valamit, akkor szabadságot élek meg. Azt tehetek... Azaz szabad vagyok. Ugyanakkor felelősségem is van, hiszen komoly felelősség, amikor én döntöm el, hogy valamit megtegyek-e vagy ne. Hisz már...

A felnőttség ünnep, számomra az élet ünnepe. Rengeteg dolgot tartogat, kapuk nyílnak ki. Időszerűnek tartom, hogy az ünnepek idején, amikor összegyűlünk rokonokkal, felmenőkkel és utódokkal, a kapcsolataimra, a kapcsolataim rendezésére fókuszáljak. Azt, hogy ezt Annával együtt tehetem, számomra külön ajándék. Jólesik a támasz, a tükör az átgondolásban, mindamellett, hogy inspirál, és mindeközben magamat is rendezem. A 67 és 39 éves párbeszédébe engedünk így bepillantást. Más a perspektívánk, más az életutunk, de sokmindent hasonlóképp látunk. A beszélgetést azzal kezdtük legutóbb , hogy az életünkben a felnőtté válás lépcsőin tekintettünk végig és a felnőtté válás kritériumait szedtük össze. Most a családi minták felülírásáról, a leválás támogatásáról beszélgetünk. HOGYAN TALÁLTAD MEG A VÁLASZTOTT ÉRTÉKEKET AZ ÉLETEDBEN? Anna : - Számomra az áttörést az írás jelentette. Miközben egyedül neveltem két kisfiamat, dolgoztam nappal, időnként fordítottam éjjel, nem volt ki...

Felnőttség. Nem zöldség. Komoly téma. S tétje van. Azt hiszem, nem kisebb, mint a következő generációkra örökített terheink.  Amikor eldöntöttem, hogy erről a témáról írni fogok, azonnal beugrott, hogy kedvem volna ezt közösségben tenni, valaki olyannal közösségben, akinek, mégha másik generáció képviselője is, szintén fontos ez a téma. Foglalkozik vele, és a másik oldalnak: az elengedő félnek nyújt támaszt. A kapcsolatunk egy múzeumban kezdődött, ahol ahogy ő fogalmazott nemrég: a "főnöke" voltam. Tisztelem és nagyra tartom Köves Béláné Annát, vagy írói álnevén Földeáki-Horváth Annát nemcsak azért, mert ősz fejjel beiratkozott az egyetemre, és utánam pár évvel elvégezte a mentálhigiénés szakember képzést, hanem azért is, mert a témát azóta is felvállalja (többek között a Saját utak - Leválás oldalán ), viszi, képviseli saját életében, felnőtt fiai támogatására is. Meghatódott vagyok, és csodálattal állok azelőtt, ahogy a megtörténttel Anna szembenéz: ahogy felismeri, h...